Kellenek-e kamerák?

Negyvenöt nappal a 2001 szeptemberi terrortámadások után az USA szenátusa gyakorlatilag vita nélkül fogadta el a terrorizmusellenes „hazafias” törvényt. Európa sem sokat várt a terrorizmus megfékezését célzó uniós szintű intézkedések kidolgozásával, amelynek aztán új lendületet adtak a madridi, majd a londoni merényletek. Az amerikai intézkedések okozta emberi jogi jogsértésekről naponta olvashatunk, és sajnos az európai kép sem biztató.

A madridi tragédiát követően az EU mintegy hatvan, névleg a terrorizmus megfékezésére irányuló intézkedést hozott, ezeknek azonban csupán a fele szolgálja ténylegesen ezt a célt, a többi sokkal inkább általános bűnmegelőzési, bűnüldözési javaslat. Márpedig a terrorizmus elleni hatékony eszköztár és a hétköznapi bűnözés elleni technika, a két dolog jelentősen eltérő természete miatt alig fedi egymást, így ami hatékony megoldás lehet az egyik ellen, az máshol teljesen hatástalan.

A kamerás térfigyelést eredetileg az utcai bűnesetek megelőzésére és a tettesek beazonosítására szánták, a rendőrség által csodafegyvernek tekintett eszköz azonban nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. A tekintélyes The Wall Street Journal a londoni robbantások másnapján idézi a brit belügyminisztérium tanulmányát, amely szerint nincs arra semmi bizonyíték, hogy valóban csökkent volna akárcsak a megfigyelt területeken is az elkövetett bűncselekmények száma, és ha mégis, az valóban a térfigyelésnek tudható be. (Magyarországon semmilyen hatástanulmány nem létezik ezen a téren.)

Angliában a kezdeti lelkesedés után, a tapasztalatok gyarapodásával a térfigyelés legitimitása egyre csökken, a terrortámadás azonban alkalmat adott a brit rendőrségnek, hogy újra megpróbálja megerősíteni a kamerákba vetett hitet. A helyzet valójában az, hogy a merényleteket kamerák százezreivel sem tudták megakadályozni, az eszköz ugyanis alkalmatlan erre. A terrorista nem tart a lelepleződéstől vagy a számonkéréstől.

A kamerás térfigyelés terén csak egy dologban lehetünk biztosak, abban, hogy az átlagpolgárok millióinak magánszféráját súlyosan korlátozza anélkül, hogy cserébe számukra tényleges biztonságot nyújtana. Alkotmányos alapjogainkat csak akkor lehet korlátozni, ha az elkerülhetetlen egy másik alapjog (például az élet vagy a testi épség) védelme érdekében, és e cél elérésére nincs enyhébb eszköz. A térfigyelés nem állja ki ezt a próbát. Azt pedig ne gondoljuk, hogy ennek ellenére érdemes a pillanatnyi vagy vélt biztonságunkért bármennyit is feladni a szabadságunkból. Ha így teszünk, elvész mindkettő.