Betegek és biztosítók

Hogy aztán a vajúdó hegyek egeret szültek-e vagy valami ígéretesebbet, az csak jóval később derül majd ki, de tény: a koalíciós pártok között végre-valahára megszületett az egészségbiztosítókról szóló megállapodás. Bár egy tárgyalás esetében sohasem érdemes győztesekről vagy vesztesekről szólni, de ez esetben úgy tűnik, inkább a szocialisták akaratát tükrözi az elfogadott megállapodás. Ennek igazolására említhetnénk például, hogy az SZDSZ korábban korlátozás nélkül engedte volna a magánbiztosítók működését egy állami egészségpénztár mellett, majd később belement abba, hogy mégis legyen valamiféle területi rendezőelv. Ekkor nagyobb egységeket, úgynevezett régiókat javasolt, ám ezekből sem lett semmi, s maradt az MSZP által favorizált megyei felosztás.

A dolog tehát nagyjából úgy néz ki, hogy az országban összesen huszonkét egészségpénztár alakulhat, vagyis megyénként egy-egy licenszpályázatot adnak ki, kivéve a közép-magyarországi régiót, ahol négyet. (Mindez nem azt jelenti, hogy egy-egy megye lakói csak az adott pénztárat választhatják – ráadásul évente lehet akár váltani is –, az azonban megkötés, hogy utóbbiaknak nem lehet másfél milliónál több ügyfelük.) Bár elvben előfordulhat, hogy a 22 helyre ugyanannyi különböző befektető jelentkezik, de ezzel igazán nem kell számolni, miként azzal a lehetőséggel sem, hogy marad „üres” megye. Ám ha ez mégis bekövetkezne, ott egy száz százalékos állami tulajdonú pénztár alakulna meg. Az elképzelések szerint a létrejövő társaságoknak fél évük lesz arra, hogy tagokat toborozzanak. 

Megmondom őszintén, engem korábban sem érdekelt (miként most sem), hogy „párducmintára”, „tehénfoltra”, vagy másmilyen állatra emlékeztet-e a felosztás, sőt, az előbb említett technikai részletek sem hoznak lázba. Csupán két dologra szeretnék választ kapni, de azokra nagyon: egyrészt arra, hogy mennyit kell majd fizetnem (többet, kevesebbet, mint ma?), másrészt arra, hogy – amint azt ígérték – valóban magasabb színvonalú szolgáltatást kapok-e a pénzemért (a többi ugyanis csak duma).

Van azonban egy pont, amiről eleddig viszonylag kevés szó esett, s amit őszintén szólva nem is értek. Nevezetesen, hogy miként is működik majd ez az egész az állam többségi tulajdona mellett. Mert elvben úgy kellene kinéznie a dolognak (amint azt külföldi példák mutatják), hogy a biztosító embere(i) ott van(nak) a kórházakban, s a szavuk szinte minden kérdésben meghatározó. De mi van ott, ahol az állam a „főnök”? Netán az ő képviselői felügyelik a kórházi munkát? Aligha, hiszen eddig sem tették. De akkor ki dönt majd? És egyáltalán: miért éri meg a biztosítóknak egy olyan üzletbe fektetni a pénzüket, ahol nem ők diktálnak? Az „üzlet” kifejezést használtam, s nem is véletlenül, mert – ha tetszik ez valakinek, ha nem – az egészség(biztosítás) üzlet (is). Ám ha ez így van, akkor már jobban bízom azokban, akik konyítanak valamit ehhez. És az állam – mint megtapasztalhattuk – nem ezek közé tartozik.