Hírek

2007.09.09. 06:01

Sanghaj a magasból és a híd alatt

Kína lassan lehagyja a világot, de legmodernebb városa, a tudományos-fantasztikus világra emlékeztető Sanghaj úgy tudott fejlődni, hogy közben megőrizte múltját.

Gyükeri Mercédesz

Fiatal nő egyensúlyoz egy vállára vetett bambuszrúdon két kosár őszibarackot. Ha nem farmert és fröccsöntött övtáskát viselne, és tőle pár méterre nem egy hónapja bemutatott filmeket kínálnának dvd-n tíz jüanért, úgy tűnhetne, mintha évtizedeket léptünk volna vissza az időben a sanghaji járdán, amelyet apró házak öveznek, ablakaikban száradó bugyikkal. A nő letenné portékáját, és nyilván árulni kezdené, amikor a biciklisták között átvág az úton két rendőr. Üvölteni kezdenek vele, majd igazoltatás nélkül elveszik a kosarakat, egy közelben parkoló teherautóba pakolják őket, és némi dulakodás után távoznak.

„Igazságtalanság” – szólít meg minket, a messziről jött kíváncsiskodókat a történtek summázatával egy helybéli férfi. „Neki ez lett volna az egyetlen megélhetés, és nincs is egyedül ezzel, sokan nem találnak munkát a városban” – folytatja, és ha óvatos hangon is, de a Kínában eluralkodó kapitalizmust okolja azért, hogy egyre nő a szegénység városában.
Abban a Sanghajban, amely 18 milliós lakosságával nem csak a világ hetedik legnagyobb megapolisza, egyik legfontosabb kereskedelmi kikötője, de talán legdinamikusabban fejlődő városa, amely még a Nyugatról érkezőket is zavarba ejti. És ahol a múltat a jelentől nem feltétlenül bulldózerek, hanem vasbeton talapzatok választják el.
A földszinten a kolonialista óváros, látszatra még a gyarmati időkből származó kerékpárokkal, az áthatolhatatlan pára ellenére napernyővel sétáló járókelőkkel és az újgyarmatosítás jegyében Amerikából importált kávézókkal. Egy emelettel feljebb pedig a sci-fi filmeket koppintva végeláthatatlan viaduktként suhanó nyolcsávos utak mentén a párafelhők fölé törő épületekkel. A magasból nem látszanak a járda szélén wokban tésztát pirítók és a mellettük a földön műanyag tányérból falatozók – az egy-kétszintes házak között pedig a felhőkarcolók láthatatlan, elképzelhetetlen lázálmok.

Egy kisboltban vásárolt, minimum furcsa ízű sütemény elfogyasztása közben és egy 41-ik emeleten működő, lassan forgó étteremben egyaránt kényelmes tépelődés annak eldöntése, hogy a régi világ mellé álljunk-e mi is, és ha már, annak az államkapitalizmus vagy rendőrállam előtti verzióját tekintsük elfogadhatónak. Vagy egyszerűen hagyjuk magunkat sodorni abban az új világban, amely mifelénk legfeljebb tervezőasztalon, filmdíszletben vagy választási kampánybrosúrában létezik.
Lustaságunk az utóbbi mellett dönt, így mi is eltekintünk annak elemezgetésétől, hogyan lehet, hogy a népköztársaság kikötővárosa röhögve hagy le mindenkit maga körül. Amíg Európa ünnepelte magát a Malmö-Koppenhága közötti 20 kilométeres híd elkészítése után, itt a tengeren építettek egy 32,5 kilométer hosszút. Az egész világ meddő próbálkozást folytat az elektromágneses vasúttal, itt csúcsidőben negyedóránként suhan 430 kilométeres sebességgel a reptér és a város közötti harminc kilométeres úton. Lehet, hogy az egész világon épülnek felhőkarcolók, de a kilencvenes évek óta itt még annál is több, sőt, még megkülönböztetésük sem okoz problémát. Az egyik tetején például két antenna a sárkány bajszát mintázza, amely nem csak építtetőjére hoz szerencsét, de a városra is. Egy másikra világító, a város jelképének tekintett magnóliát mintázó üvegcsoda került.

Az új szimbólumnak tartott Kelet Gyöngye tévétorony mellett épülő új toronyház, a 492 méter magas (a világ legmagasabb épülete, a Taipei 101 tetejénél 43 méterrel nagyobb) Shanghai World Financial Center pedig a felső emeletei alatti, hatalmas trapéz alakú nyílással tűnik ki. Ez azonban, szeptember 11-e után bármennyire morbid repülőútvonalnak tűnhet, semmit nem szimbolizál. Más kérdés, hogy eredetileg kör alakú lett volna, ám a kínaiakat az a japán zászló felkelő napjára emlékeztette, ezért változtatást kértek a tervezőtől.
És így tovább. Állunk a várost átszelő Huangpu folyón ringó sétahajó fedélzetén, és mintha a rekordok könyvét lapozgatnánk: Ázsia legdrágább társasházi lakásai itt, legmagasabb lakóépületei amott, legjobb szállodája kissé távolabb. A szédülés meg már a forgó étterem óta kerülget, még jó, hogy a város minden porcikájából süt a túlélés ösztöne, nem kell attól tartani, hogy kártyavárként omlik össze.

Most esik jó igazán az a tudat, hogy a felhőkarcolók tövében megállt az idő, jelentősége sincs igazán, mikor. Ha érezni akarjuk, elég elmenni egy parkba, ahol a fák tövében, a játszótéren idősek tornáznak. Olyanok, akik végignézték, ahogy a japánok bombázzák a várost, ahogy a kommunisták átveszik a hatalmat, majd kiszabadítják saját maguk szabta börtönéből, hogy Sanghaj a XIX-ből egyből a XXII. századba lépjen át.

Sanghaj, az európai város

A Kelet-kínai tenger partján fekvő Sanghaj az első ópiumháború után indult fejlődésnek: az 1842-ben Kína a város kikötőjének megnyitására kényszerült. Koncessziós területekre osztották fel a várost, a legljelentősebb a briteké volt, de később az Osztrák-Magyar Monarchia is kapott egy részt.

A virágzó kereskedővárosba japánok a kínai-japán háború után, a XIX. század végén érkeztek. Ők telepítették az első ipari üzemeket. Az 1900-as boxerlázadás után tömegek özönlötték el az ekkor már a legfontosabb távol-keleti városnak számító Sanghajt, amelynek lakossága meghaladta az egymillió főt. A japánok 1937-ben foglalták el, ám a fennhatóság ellenére a II. világháború nyomán sok menekültnek, köztük húszezer zsidónak nyújtottak itt menedéket. A kommunista csapatok 1949 májusában foglalták el a várost, ahonnan a Kuomintang és a külföldi tőke is távozott: előbbi Tajvanra, utóbbi Hongkokba. A város hanyatlása a nyolcvanas évek végéig tartott. A pártvezetés, ekkor látott hozzá felvirágoztatásához; 1991-ben megalakult a Sanghaji Különleges Kereskedelmi Övezet, majd a kormány, élén Csiang Cö-min korábbi sanghaji polgármesterrel adócsökkentéssel és más eszközökkel ösztönözte a tőke beáramlását.

A virágzó kereskedővárosba japánok a kínai-japán háború után, a XIX. század végén érkeztek. Ők telepítették az első ipari üzemeket. Az 1900-as boxerlázadás után tömegek özönlötték el az ekkor már a legfontosabb távol-keleti városnak számító Sanghajt, amelynek lakossága meghaladta az egymillió főt. A japánok 1937-ben foglalták el, ám a fennhatóság ellenére a II. világháború nyomán sok menekültnek, köztük húszezer zsidónak nyújtottak itt menedéket. A kommunista csapatok 1949 májusában foglalták el a várost, ahonnan a Kuomintang és a külföldi tőke is távozott: előbbi Tajvanra, utóbbi Hongkokba. A város hanyatlása a nyolcvanas évek végéig tartott. A pártvezetés, ekkor látott hozzá felvirágoztatásához; 1991-ben megalakult a Sanghaji Különleges Kereskedelmi Övezet, majd a kormány, élén Csiang Cö-min korábbi sanghaji polgármesterrel adócsökkentéssel és más eszközökkel ösztönözte a tőke beáramlását.

A múltat a jelentől nem feltétlenül bulldózerek, hanem vasbeton talapzatok választják el -->

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!