Sebeiből indigókék tinta folyt

[caption id="" align="alignleft" width="250"] A látványszínházi elemekből Budapest-kollázs áll össze
[/caption]Akár egy aerobikedzés is lehetne odabent, a büfében szürke melegítős alakok kortyolgatják kávéjukat. Az arcok persze ismerősek, Kapa, azaz Mucsi Zoltán tűnik fel egy pillanatra, odébb Csákányi Eszter beszélget, majd Péterfy Bori ül le az asztalunkhoz. A színházterem ajtaja pedig folyamatosan nyílik-csukódik: fura jelmezeket visznek ide-oda, egyszer ruhaként viselhető palota tűnik fel, máskor egy pizzát ábrázoló szoknya. A Krétakör Színház próbáján vagyunk, a Láng Annamária és Nagy Fruzsina rendezte Pestiesti kellékeit látjuk.

 A színháztérbe belépve nem tapasztalunk semmi különöset: a rendezői balt kék falak határolják, mellettük egy konténerszerű valami. Ebből még bármi lehet. Leülünk az egyik székre, várunk. Hamar kiderül, miért készült ez a meglepő térrendezés, az előadás egyik legfontosabb eszköze ugyanis a bluebox, az egyik legrégebbi videotrükk: a színészek kék díszlet előtt játszanak, amelyre később rávetítik a filmet. (A magyar nézők először 1972-ben, a Pirx kapitány kalandjaiban láthattak ilyen technikával készült felvételt.)

„Kezdünk!” – kiáltja Láng Annamária, aki előbb még a technikusokkal tárgyalt, instruálta a színészeket, most pedig eltűnik a díszletek között. Vetítéssel indul az előadás: a Krétakör színészeit látjuk civilben, az utcán, strandon, vonaton, a világban szerteszét. Telefonon hívják őket, mire otthagynak csapot-papot, szürke melegítőbe bújnak, és rohannak vissza a társulathoz.
Nem titok már, Magyarország egyik legsikeresebb alternatív színházi csapata komoly válságban van. Schilling Árpád, a Krétakör alapítója, rendezője-motorja valami újba szeretne fogni, abbahagyni egy időre a közös munkát – ebben az évadban már nem is rendez. Az előadás egyik vonulata éppen ez: a bizonytalanság, a széthullás előérzete. Mi lesz velük? – sajdul fel a nézőben a kérdés, látva a szédítő ötletparádét.
 
Erről kérdezem Láng Annamáriát is, aki fáradt arccal, a próba tanulságaitól kábán ül le mellém. Ő sem tudja, mi lesz, reméli, hogy közös munkával együtt lehet tartani a csapatot, és nem következik be az, amit az egyik jelenetben „megjósoltak”. Az immár taxisként dolgozó Scherer „Pepe” Pétert váratlanul leszólítja „egykori” kollégája, Gyabronka József. Az állástalan színész szégyelli munkáját, azt mondja, csak falból sofőrködik. Hazudnak egymásnak és maguknak is. Azt hiszem, improvizálnak, de Láng elárulja, nem: az előadás róluk is szól, sok-sok valóban megtörtént esetet dolgoztak fel. Az egyediből általánosat, az általánosból egyedit csináltak. A népszerű programmagazinból, a Pesti Estből merítettek inspirációt az egyes jelenetekhez, innen a darab címe. Látjuk Sárosdi Lillát remekelni, amint stand-up komikusként az albérletkeresés kálváriáját adja elő. Majd átváltunk musicalbe, Nagy Fruzsina jelmezeiben egy nagyváros tipizált házai jelennek meg, a toronyházak táncolnak, karaokéznak, nyomasztanak. Egy másik jelenetben járműveket formált meg, Mercedeseket, Ferrarikat, Skodákat – humoros, extravagáns jelmezekbe bújtatta a színészeket. Mucsi Zoltán például trolibuszként debütál – később pedig trolibuszvezetőként próbál némi emberséget kicsikarni a szextelefonból.

Amikor megjelenik Werner Tilo gyrost formázó szoknyában, már sejtem, a látványszínházi elemekből Budapest-kollázs áll össze. A jelenetek közti kapocs pedig a magát elfelejteni akaró férfi búvópatakszerű története, ami nem a színháztérben játszódik, hanem a Trafó melletti Liliom utcában, egy ócska Ladában. Izgő-mozgó kamera közvetíti a kint történteket: egy szürreális éjszakai utazást a városban.
Budapesten bármi megtörténhet: a taxisofőrről kiderül, hogy kocsijában gyakorol Mozart-rajongó kamarazenekarával, külföldi fiatalok helyi specialitásként „úszni szeretnének a halakkal”, életunt csocsófigurák ülnek a hátsó ülésre. Mindehhez jön Terhes Sándor rezignált alakja, aki úgy tűnik, épp ebben a nagyvárosi pörgésben szeretne egy éjszakára eltűnni: nevet, személyiséget feledve engedelmeskedni az ösztönöknek.

„Ez nem demokratikus munka – mondja Láng Annamária. – Minden jelentben eljön az a pont, amikor a rendezőnek ragaszkodnia kell az elképzeléseihez, hiába van a többieknek jó ötlete.” Persze Láng rendezői debütálását az sem könnyíti meg, hogy színészként is helyt kell állnia. „A legrosszabb az egészben, hogy azokat a hibákat, amiket a velünk dolgozó rendezőknél észrevettem, most magam követem el” – meséli, hozzátéve, hogy a rendezősdi nem az ő ötlete volt, hanem Nagy Fruzsináé, aki nem akart egyedül belevágni az előadásba.

Valaki egy felest tesz le az asztalunkra. Feszültségoldás. Negyed tizenegy van, Láng úgy dönt, nekifutnak újból. Jó, ha hajnali egyre végeznek. Látom a szemében, a fenébe kívánja az interjút. Kezén még ott a kék festék: fél órája még saját testét használta blueboxnak. Ereiből kék tinta folyt, amiben megelevenedett a múlt.

Mézes Gergely A látványszínházi elemekből Budapest-kollázs áll össze -->