Szólunk vagy lapítunk?

Mi, magyarok, általában hajlamosak vagyunk arra, hogy ha valami kudarc ér bennünket, valami nem úgy sikerül, ahogy előre elterveztük, akkor sohasem magunkban, hanem mindig valmi külső körülményben keressük a hibát. Különösen érvényes ez mondjuk a sportra, azon belül is az elmúlt évtizedekben fiaskót fiaskóra halmozó labdrúgásra. Elvégre – gondolják sokan – az csak nem lehet, hogy a korábban a világ élvonalába tartozó magyar válogatottat az veri meg, aki éppen arra jár. Az önsajnálat és az önigazolás érvrendszere igen változatos: összeesküdtek ellenünk..., nem akarták, hogy győzzünk..., bár jobbak voltunk, nem volt szerencsénk..., ha nincs az az utolsó (első) öt-tíz-tizenöt perc..., és így tovább, és így tovább. Nem ragozom tovább, hiszen aki ebben az országban él, jól tudja, miről beszélek.

Nos, ha a tegnap lejátszott török–magyar labdarúgó Eb-selejtező kapcsán átkoznánk a külső körülményeket, magam is azt mondom: ezúttal teljes joggal tehetnénk. A „külső körülmények” alatt természetesen a skót bíró értendő (a nevét juszt se vagyok hajlandó leírni), aki – s ez nyugodtan kijelenthető – egész egyszerűen megveretett bennünket. Így lett a nyilvánvaló magyar 11-es helyett magyar emberhátrány, majd 3-0-ás vereség. Persze, hogy mindezt szándékosan tette-e (elvégre a törököknek élet-halál kérdése volt a három pont, ráadásul hosszú idő után most játszhattak először otthon), az bizonyíthatatlan. De akár tudatosan csalt, akár „csak” simán hülye ehhez a sportághoz (ötven méterről ítélkezik, meg sem kérdezi az asszisztenst, stb.), egy ideig nem szabadna neki meccset vezetnie. Ez a minimum.

A kérdés csak az, hogy a kezdeti – abszolút érthető és indokolt – hazai felháborodást követik-e tettek. Természetesen nem azért, mintha bármin is változtatni lehetne, hanem azért, hogy lássák, bármilyen gyenge is a futballunk, bármilyen hitvány is a sportdiplomáciánk, mindent azért nem lehet lenyomni a torkunkon. (Ugye, emlékszünk még rá, hogy a csúfos végeredményt hozó labdarúgó Eb-pályázat alkalmával mennyire megszívattak minket, majd egy-két pozícióval és némi pénzzel befogták a szánkat.) Ha ugyanis megint behúzzuk a fülünket-farkunkat, újra és újra megcsinálhatják velünk azt, amit tegnap este. Azzal magam is tisztában vagyok, hogy a bírói tévedésekkel (csalásokkal) nincs mit tenni, de legalább valahogy jelezni kellene: nem vagyunk hülyék, láttuk, hogy mi történt. Megjegyzem, sok példával lehetne illusztrálni, hogy a foci terén nálunk jóval tekintélyesebb országok szövetsége és sajtója ennél kisebb ügyek miatt is hatalmas balhét csinált. Nem, nem azért, mintha hittek volna valamiféle csodában, hanem azért, mert úgy gondolták – nagyon helyesen –, meg kell előzni, hogy a jövőben újra megismétlődhessenek a dolgok.

Hogy aztán a Magyar Labdarúgó Szövetség vezetői mernek-e valamit lépni (avagy legalább a szájukat kinyitni), az kétséges. Pedig jó lenne, ugyanis legalább látnánk, hogy a dumán kívül tényleg akarnak (és mernek) tenni valamit a magyar labdarúgásért. Arról már nem is szólva, hogy ennyivel tartoznak mind a szurkolóknak, mind pedig ennek a fiatal válogatottnak.