Hírek

2008.04.08. 10:34

Kádár népe, hej

Az embernek sokszor az az érzése, hogy a rendszerváltás óta eltelt majd két évtized másról sem szól, mint hogy a politika megpróbál úrrá lenni azokon a nehézségeken, amelyeket saját dilettantizmusa, impotenciája idézett elő.

Stanga István

A kormánykoalíció pártjai számára katasztrofális vereséget hozó nészavazást követően gyakorta lehetett – sőt, lehet ma is – hallani azt az álláspontot (védekezést?), miszerint egy olyan országban, amely a Kádár-éra langymeleg biztonságához szokott, eleve reménytelen volt azt várni, hogy az emberek bármiféle áldozatvállalásra igent mondjanak. Nos, bár kétségtelen, hogy a történtek az első pillantásra ezt a kijelentést látszanak alátámasztani, magam lényegesen jobb véleménnyel vagyok a honfitársainkról, mintsem hogy azt gondoljam, nem látnak tovább az orruknál, s a legprimitívebb populizmusnak is azonnal felülnek. Hogy mást ne mondjak, számomra – egyebek mellett – ezt igazolták a gazdaság rendbetételéről, az elkerülhetetlennek tűnő intézkedésekről szóló írásomra érkezett reflexiók is, amelyekből (egy-két kivételtől eltekintve) egyáltalán nem az derült ki, hogy sokan táplálnának hamis illúziókat a jövőt illető kormányzati teendőkkel kapcsolatban. Holott ezen se nagyon csodálkozhatnánk, végtére is ebben az országban generációk hosszú sora nőtt fel úgy, hogy mindig további további erőfeszítéseket kértek tőle, hogy mindig azt hallotta, már látjuk a fényt az alagút végén..., aztán kiderült, hogy se fény, se semmi, csak az alagút, csak az újabb áldozatok, meg talán egy kis remény.

Tudják, hogyan is szól a múltkoriban már idézett Sándor György másik örökbecsű darabja? „Kedves fiatalok! Tiétek a jövő. Úgy volt, hogy a miénk lesz.” Nos, ebben a három rövidke mondatban benne van mindaz a kilátástalanság, amelyet azok a nemzedékek éreztek és éreznek, akik valami normális, emberhez méltó életben bizakodtak..., mindhiába. És különösen fájó, hogy mindezt a rendszerváltás óta eltelt közel két évtized sem hozta el a számukra (sőt), „köszönhetően” a politikai elit dilettantizmusának, az egymást váltó kormányok impotenciájának, jóllehet az is igaz, hogy utóbbiak felelőssége korántsem egyenlő. Hiszen aligha lehetne ugyanazt számon kérni a minden tekintetben kitaposatlan úton járó, elképzelhetetlen nehézségek közepette dolgozó Antall-kabinettől, mint mondjuk a napjainkra iszonyú bölccsé váló Medgyessy Péter vezette kormánytól, amelynek hülyeségeiért még sokáig fizetni fogunk. (Tudom, tudom, a száznapos program jogos volt..., amiként én is jogosnak éreznék magamnak egy terepjárót, csakhát nem telik.) És mivel a kormányzati „sarak” különbözőek, ezért nem is tartom túl elegánsnak, ha pontosan azok emlegetik Kádár népét, akiknek a lelkén szárad, hogy most megint (ki tudja, hányadszor) kezdhetjük az egész történetet elölről.       

S ha már a politika felelősségénél tartunk... Nem tudom, ismerik-e azt a definíciót, miszerint a házasság két ember szövetsége olyan problémák megoldására, amelyek házasság nélkül soha az életben nem fordulnának elő. Nos, valami hasonlót gondolok én Magyarország elmúlt húsz évéről, már amennyiben azt látom, hogy szinte vég nélkül a magunk által előidézett nehézségeken próbálunk meg úrrá lenni. S miközben ezt tesszük, azzal áltatjuk magunkat, hogy azért mégiscsak lendületben, mozgásban vagyunk. Holott állunk. Csak a világ húz el gyorsan mellettünk.

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!