Ki lövette le Fenyő Jánost?

Miután Szlovákia – ahogyan arról a közvélemény is értesülhetett – kiadta hazánknak a Fenyő János médiavállalkozó meggyilkolásával gyanúsítható, a szlovák alvilágban csak „Patkány” becenéven emlegetett Jozef Roháčot (az ő előzetes letartóztatását április 20-ig hosszabbította meg a bíróság), így elvben van rá esély, hogy kiderül, ki is volt a tettese annak a közel 14 esztendővel ezelőtt történt „kivégzésnek”, amely akkor hatalmas port vert fel, és amely mindmáig foglalkoztatja a hazai közvéleményt. A „kivégzés” kifejezést használtam, és egyáltalán nem véletlenül, hiszen az, ami 1998. február 11-én egy Margit úti közlekedési lámpánál történt, leginkább arra hasonlított. A Mercedesével a lámpánál megálló Fenyőt egy hangtompítós géppisztollyal lőtte agyon a máig ismeretlen illető, aki a gyilkosság után a fegyverét az egyik autó alá dobta, majd gyalogos menekülése közben egy kapualjban elhajította a kabátját és a sapkáját is. (Ez utóbbi ténynek azért van rendkívüli jelentősége, mert a ruhadarabokban azonosításra alkalmas DNS-mintákat találtak, amelyek a hírek szerint megegyeznek Roháč DNS-ével.) Nos, hogy az igazságszolgáltatásnak sikerül-e Roháčra bizonyítania e párját rítkító bűncselekmény elkövetését, még inkább pedig, hogy közel másfél évtized után megoldódik-e a magyar kriminalisztika történetének egyik legrejtélyesebb esete (ahol nem jelentéktelen erők mozdultak meg annak érdekében, hogy soha és senki ne tudja meg a teljes igazságot), ez idő szerint roppant nehéz lenne megjósolni, annyi azonban bizonyos, hogy ebben az ügyben messze-messze nem a bérgyilkos személye az érdekes, hanem azé az illetőé, aki a rendszerváltást követő évek egyik legnagyobb sajtócége, a csak „VICO-birodalom”-ként ismert médiavállalkozás fejének és tulajdonosának a likvidálását megrendelte. E tekintetben pedig magam enyhén szólva is szkeptikus vagyok.

Igen, szkeptikus vagyok, mert noha a gyilkos kézre kerítése kétségtelenül komoly fegyvertény (lenne) – utóvégre az elkövetőtől visszafelé haladva, lépésről lépésre esetleg el lehet(ne) jutni a megbízóig is –, ám az ilyesféle ügyekben mindig nagyon nagy gondot fordítanak arra, hogy a lánc valahol mgszakadjon, és ne vezessen el a legfontosabb emberig. Megjegyzem, az idők során számos név felbukkant, mint lehetséges felbujtó (főként, mivel az üzleti életben nagyon finoman fogalmazva is agresszív Fenyőnek mind a személyiségjegyei, mind a kíméletlen módszerei miatt számos ellensége volt), bizonyítani azonban annak ellenére semmit sem lehetett, hogy több, az esettel foglalkozó nyomozónak szilárd meggyőződése – így véli mások mellett a médiából jól ismert Kovács Lajosnak is –, hogy a bérgyilkosság hátterében egy „egyszerű” haragos viszony, még pontosabban egy üzleti viszály keresendő. És bár e körben a többieknél sokkal hangsúlyosabban vetődött fel annak a közismert hazai üzletembernek-médiavállalkozónak a neve, aki az 1990-es évek vadkapitalizmusának, helyezkedős-piacszerzős háborúzásainak közepette többször is súlyos összetűzésbe került az akkor már dúsgazdag és testőrökkel körülvett Fenyővel, igazán közelébe jutni a hatóságoknak nem sikerült, mivel – állítják némely rosszindulatúak (vagy  jól értesültek?) – az illető olyan szintű politikai kapcsolatokkal rendelkezik, amelyek szinte hozzáférhetetlenné teszik. Nos, hogy így van-e vagy sem, azt meglehetősen nehéz lenne eldönteni, magam mindenesetre módfelett csodálkoznék, ha belátható időn belül kiderülne, kinek is állt az útjában az egyszeri fotóriporterből lett sajtócézár. Bár sosem lehet tudni, láttunk már csodát.  

P. S.: Belátható időn belül, mondtam az imént, de mint időközben kiderült, Roháč egy, az ügyvédjénél letétbe helyezett pendrive-ra mentette rá élete legféltettebb titkait, amelyeket állítólag a halála után lehet nyilvánosságra hozni. Nos, akkor talán okosabbak leszünk.