Könyörgöm, akasszuk fel!

Miután a Jobbik egy percig sem csinált titkot abból, hogy jó néven venné a halálbüntetés magyarországi visszaállítását, így nem igazán lepett meg az a sajtótájékoztató sem, amelyet a szélsőséges párt két politikusa, Németh Zsolt és Staudt Gábor tartott, és amelyen megint sürgették a legsúlyosabb büntetés bevezetését, illetve egy erről szóló társadalmi vita elindítását. Az apropót mindehhez a néhány nappal ezelőtt vadászgyilkosság adta (amint az ismert, Magyarlukafán egy orvvadász előbb meglőtt egy vadászt és az őt elkísérő természetvédőt, majd utóbbinak a torkát is elvágta), amelynek kapcsán Staudt Gábor megjegyezte, pártjának határozott meggyőződése, hogy az elkövetkező időszakban csak szaporodnak majd a kiemelkedően  súlyos bűncselekmények, amelyekkel szemben nemcsak az egyén, de az állam és társadalom is védtelen. Staudt véleménye szerint az úgynevezett „három csapás” törvény már csak azért sem sokat segít a helyzeten, mert olykor előfordul, hogy még a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés sem bír elégséges elrettentő, visszatartó erővel. A Jobbik úgy gondolja, a halálbüntetést az emberölés azon minősített eseteinél lehetne alkalmazni, amelyek indokolttá teszik, hogy a tettest a társadalom „még a börtönben se tartsa”. Ami pedig azt a tényt illeti, hogy tudniillik ez idő tájt Európában szinte sehol sincsen halálbüntetés..., nos, Staudték azt mondják, ha már egyszer az Orbán-kormány amúgy is rendszerváltást és „forradalmi” politizálást hirdetett, miért ne Magyarország legyen az első olyan állam a kontinensen, amely – hatékonyan küzdve a polgárokban rendkívül komoly félelmeket kiváltó bűnözés ellen és e tekintetben követve az USA példáját – visszahozza ezt a büntetési formát. Nos, dacára annak, hogy kis hazánk egy egész sor nemzetközi egyezményben vállalta a halálbüntetés tilalmát, a kérdés felvetésével nincs különösebb gondom, jóllehet a Staudték által szorgalmazott társadalmi vitát csak időpocsékolásnak tartom.

Igen, időpocsékolásnak, ugyanis a halálbüntetés létjogosultságáról, illetve célszerűségéről szóló, egy kevés túlzással emberemlékezet óta folyó vita nemhogy nem jutott nyugvópontra sem itthon, sem másutt a világban, de még csak azt sem mondhatjuk, hogy a kérdést teljesen eltérően megítélő felek álláspontja az idők során akár csak egy kicsit is közeledett volna. A halálbüntetés-pártiak az elrettentő hatás, illetve az életfogytig tartó börtön horribilis költségeinek a felemlegetésén túl egyrészt azt mondják, ha nincs halálbüntetés, akkor a gyilkos élete felértékelődik az áldozatáéhoz képest, másrészt pedig úgy látják, az állam büntetési jogosultsága kiterjed az élet elvételére is. Ha ugyanis – hangzik az érvelés – az egyénnek megvan az a joga (márpedig megvan), hogy a saját életét akár a rá támadó életének a kioltása árán is megvédje, úgy a társadalom miért ne rendelkez(het)ne ugyanezzel a joggal. Ráadásul – állítják – a szigorú megtorlás az emberek igazságérzetének az érvényesülését is szolgálja. Az ellenzők ugyanakkor azt mondják – már persze, amellett, hogy a halálbüntetés jóvátehetetlen, merthogy egy esetleges tévedés esetén nincs lehetőség a korrekcióra –, az állam nem veheti el senkinek az életét, plusz e büntetésnek egyáltalán nincs elrettentő hatása (vagy ha mégis, akkor csak nagyon csekély), amit mindennél egyébnél jobban bizonyít, hogy a halálbüntetés és a szándékos emberölések számának az alakulása között nem mutatható ki semmilyen összefüggés. Na, egyszóval bárhonnan nézem is a dolgot, nem gondolom, hogy egy társadalmi vita csak egyetlen lépéssel is közelebb vinne minket egy mindenki számára elfogadható megoldás megtalálásához. De a Jobbik számára nem is ez a fontos, hanem hogy e kérdés napirenden tartásával  hozzájáruljanak a párt szavazóbázisának gyarapodásához. Halálbüntetést követelni ugyanis mindig kifizetődő „üzlet” volt.