Szalonképesek-e Vonáék?

Igazán nem szeretném megsérteni sem Pintér Sándort, sem Vona Gábort, ám tény, hogy az a kettejük közti vita, amit az ország egyik legismertebb politikai elemzője, Török Gábor vezetett a budapesti Corvinus Egyetemen – és ahol mind az Orbán-kormány belügyminisztere, mind a Jobbik elnöke az ezerszer hallott dolgokat ismételgette –, számomra megközelítően sem volt annyira izgalmas, mint az esemény utóélete. Hogy mindez így történt, az elsősorban a hajdan a Political Capitalnál tevékenyledő, majd a Magyar Demokrata Fórum kampányfőnökeként csúnyán leégő Somogyi Zoltánnak köszönhető, aki az enyhén szólva is balul sikerült MDF-es kalandot követő önkéntes száműzetéséből visszatérve manapság szemmel láthatóan azon igyekszik, hogy – amiként azt nem túl szalonképesen, viszont plasztikusan fogalmazni szokták – minél nagyobbakat szellentsen bele abba a bizonyos nullás lisztbe. Nos, ezt a „szellentést” most az a „találós kérdés” jelentette, amelyet Somogyi a Facebook-oldalán tett fel, s amely a következőképpen szólt: „Melyik uniós, nem posztszocialista országban tudjátok elképzelni, hogy a) egy demokratikus kormányzat belügyminisztere a szélsőjobboldal vezérével nyilvánosan vitatkozzon b) az egyik legjobb állami egyetemen, amit c) az ország legismertebb politikai elemzője vezényel, mosolyogva. Egyenként is lehet gondolkodni példán, nem kell a)-nak, b)-nek és c)-nek egyszerre megfelelnie.” Nos, a kérdés a legérzékenyebben nyilvánvalóan a történet főszereplőjét, Török Gábort érintette, aki a blogjában válaszolt is a Somogyi-féle szemrehányásokra (vádakra), nagyjából azzal érvelve, hogy mivel a választók a magyar törvényhozásba juttatták a Jobbikot, így nem lehet úgy csinálni, mintha a párt nem is létezne, az pedig kifejezetten izgalmas lehet, ha Vonáék nézeteit az Orbán-kabinet nevében megszólaló belügyminiszter álláspontjával ütköztetik.

Nos, be kell vallanom, jómagam nem minden tekintetben értem Somogyi kérdésfelvetését (de azt is mondhatnám, elfogadom Török magyarázatát), hiszen a Jobbikot sok százezer magyar állampolgár szavazatai juttatták az országgyűlésbe, így aztán Vonáék véleményét akkor sem lehet figyelmen kívül hagyni, ha az önmagát radikális politikai erőként meghatározó párt a legtöbb kérdésben szélsőséges – és nagyon sokak számára vállalhatatlan – álláspontot képvisel. Úgy hiszem azonban, hogy ezeket a nézeteket nem agyonhallgatni kell – amire a mai világban egyébként sincs mód, ráadásul az a tapasztalatom, hogy az emberek zöme a tiltott dolgokat izgalmasnak, sőt, vonzónak találja –, hanem vitába szállni azokkal. (Megjegyzem, tőlem is igen sokan megkérdezték már, miért írok a Jobbikról, miért biztosítok a párt számára nyilvánosságot, ám nekik is csak azt tudtam mondani, mint amit Önöknek az imént.) Na, egyszóval úgy vélem, Somogyi piszkálódása nemhogy nem jogos, de kifejezetten álságos. Annál is inkább, mivel neki – lévén ugyanaz a mestersége, mint Töröknek – mindenki másnál sokkal jobban kell tudnia, hogy egy virtigli politológus számára a politikai színpad valamennyi szereplője érdekes, függetlenül attól, hogy azok nemes avagy penetráns elveket vallanak. (Egy állatorvos sem csupán a kicsi és aranyos páciensekkel foglalkozik, hanem a nagy és büdösekkel is.) Az viszont már izgalmasabb kérdés, hogy tudniillik a kabinet egyik tagjának, aki ráadásul éppen a belügyminiszter, le kell-e, le szabad-e ülnie vitázni egy olyan párt vezetőjével, amely nemcsak rasszista, homofób és intoleráns, de amely – lásd a betiltott Magyar Gárda korábbi akciózásait – több mint látványosan negligálta a bíróság jogerős határozatát. Pintér mindenesetre úgy döntött, leül. Lelke rajta. Végül is..., ez sem sokkal kínosabb, mint a „két hét alatt rendet teszünk”-féle hősködés.