Huszonöt esztendő után váltak igazán kerecsendiekké

Az elmúlt években a nagyobb ünnepekhez közeledve sokfelé hallottam, hogy egy nemzetközi lovagrendnek köszönhetően adományok érkeztek egy-egy hátrányos helyzetű Heves megyei településre. Ruha, élelmiszer, gyógyászati segédeszközök. Amikor pár éve kiderült Kerecsenden, hogy a Mikulás ünnepre minden óvodás gyermek új, a lábára méretezett téli csizmát kapott, szerettem volna megírni, ki, miért tartja fontosnak támogatni ily módon a község szegényebb sorsú gyerekeit. Érdeklődésemet akkor udvariasan elhárították, mondván, a rend nem kívánja reklámozni jótékonysági tevékenységét.

Ám a napokban fény derült a titokra. Miután a svájci származású Jan Lüthy és felesége, Erica asszony nemrég vették át a díszpolgári címet a faluban, meglátogattuk őket Gárdonyi úti otthonukban, kötetlen beszélgetésre.

A szőlőlugassal futtatott, hangulatos kis teraszon arról érdeklődünk: miért épp Kerecsendre esett a választásuk negyedszázada. Lüthy úr felvonja szemöldökét a szemüvege felett, úgy kérdez vissza: – Miért ne?
Miután magyarázkodni kezdek, hogy errefelé sok az előítélet, sok embert befolyásol például, hogy ahol sok roma él, ott nem szívesen vesznek házat, szigorúan néz rám és kissé ingerülten válaszol: – Számunkra nincsenek első- és másodrangú emberek... Csak emberek vannak. Kerecsend ugyanolyan barátságos, élhető és szerethető község, mint bármelyik másik.

Gyorsan témát váltunk. Meséli, hogy Svájcban gasztrokonzultációval foglalkozó saját céget vezetett. A rendszerváltozás körül kapott felkérést, hogy szervezzen meg Egerben egy svájci kultúrát, gasztronómiát bemutató, népszerűsítő hetet. A találkozó jól sikerült, és megkérték, segítsen a nagyobb egri szállodák konyhájának megreformálásában.

[caption id="" align="alignleft" width="650"] Jan Lüthy és felesége, Erica asszony otthon érzik magukat, nem bánták meg döntésüket FOTÓ: SIVÁK ZSÓFIA
[/caption]

– Szaktanácsokat adtam, folyamatosan konzultáltam az egriekkel, közben jó barátságokra tettem szert – emlékezik Lüthy úr. – Egy idő után nem volt kérdés, hogy Eger közelében szeretnénk letelepedni, és kisebb vállalkozást létrehozni. Kerecsenden találtunk partnereket az önkormányzattól. A kis üzembe Norvégiából érkezett a lazac, itt dolgoztuk fel, csomagoltuk és juttattuk el üzletekbe. Főként helyiek dolgoztak ott.

– Miért számolták fel mégis évek múlva a vállalkozást?

– Az Európai Unióhoz való csatlakozás után azt vettük észre, hogy egyre-másra érkeznek a felszólítások, napról-napra bürokratikus követelményeknek kellett megfelelni. Úgy döntöttem, elég. Belefáradtunk, hiába kínáltuk eladásra az üzemet, nem volt rá komolyabb érdeklődő.

– Mindeközben a Pro Concordatia Populorum Lovagrend tagjaként komoly koordinátori munkát végzett. Beszélne erről?

– Viszonylag új alapítású rend. Német, osztrák, svájci, holland tagokkal alakult meg, hogy önzetlenül segítsük a szegényebb sorsú embereket Európában, illetve igyekszünk erősíteni a népek közötti barátságot és megértést. A tagság önkéntes alapon szervez gyűjtéseket, és az adományokat célirányosan juttatja el oda, ahol a legnagyobb szükség van rá. Az észak-kelet-magyarországi régióban én vállaltam a koordinátori szerepet. Azokra a településekre juttattuk el az adományokat, ahol a lakosság több mint 30 százaléka munkanélküli. Az önkormányzatokkal felvettük a kapcsolatot, az ő ajánlásaik nyomán személyesen vittük el az emberekhez az összegyűjtött adományokat. Az elmúlt években 230 tonna élelmiszert, ruhát, vegyi árut, gyógyászati segédeszközt juttattunk el.

– Gasztronómiai szakértőként bizonyára van véleménye a magyar konyháról is...

– A hagyományos magyar konyhát nagyon kedveljük. Azt viszont sajnálom, hogy egyre több helyen tapasztalom: mindent bő olajban, zsiradékban készítenek. Rántott hús, sült krumpli... Borzasztó, amikor minden étel tocsog az olajban. Ettől függetlenül Egerben kitűnő új éttermek nyíltak, remek konyhával. Barátainkkal rendre megfordulunk e helyeken.

Negyedszázada döntöttek, sosem bánták meg

A kérdésre, megbánták e valaha, hogy Kerecsenden telepedtek le, Lüthy úr így válaszol: – Gyakran mondogatom az ismerőseimnek: én már nem vagyok svájci, nem vagyok magyar, csak kerecsendi. A faluban az első perctől szeretettel fogadtak bennünket, soha semmilyen sérelem nem ért. Tisztelünk és kedvelünk minden faluban élő embert. Hogy díszpolgárrá avattak bennünket, nekünk azt jelenti, hogy a falu végleg be- és elfogadott minket, s erről mostantól már pecsétes papírunk is van. Ha azt is megérjük egyszer, hogy egy-egy étteremben a levest valóban forrón tálalják, semmire nem lehet panaszunk.