Verpelétre a laktanyába fegyverért mentek

A napjainkban Kanadában, a Torontóhoz közeli Oshawában élő Nagy László 1939-ben született Miskolcon. Tizenhét éves volt mindössze az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt. Itt találkozott vele Szíki Károly, az 56-os Világ Emlékbizottság elnöke egy októberi szüreti bálon, hogy beszélgetésük során Nagy László a verpeléti emlékeit mondja tollba, melyeket az ’56-os forradalom idején élt át.

– Miskolcról indultunk el egy bányász teherautóval, hogy segítsük a pesti srácokat – idézte fel a hat évtizeddel ezelőtti októberi napokat Nagy László. – Háromszázan ültünk a teherautókon. A csoport fele Hatvannak vette az irányt, mi pedig Verpeléten át zötykölődtünk a főváros felé. Nem véletlenül választottuk ezt az útvonalat, hiszen fegyveres támogatásról csak akkor lehet beszélni, ha fegyvert viszünk magunkkal, amit a verpeléti laktanyából akartuk beszerezni. A szándékunkat kiszimatolták a még hatalmon lévő ávósok és letartóztattak minket. Ehhez tudni kell, hogy ezekben a napokban még kijárási tilalom volt és fasiszta csőcseléknek bélyegzett minket a hivatalban lévő kormányzat. Három nap kilátástalan fogva tartásban volt részünk. Feltett kezekkel órákon át álltattak bennünket a fal mellett. A laktanya parancsnok felhívta a kérésünkre Nagy Imrét, hogy mit tegyenek velünk? Tőle azt a választ kapta a parancsnok, hogy vigyék őket vissza Miskolcra!

Miskolcon kihallgatták őket. Nem akármilyen vallatást tartottak emlékei szerint „a despoták, a bunkó legények”.
– Ezután határoztam úgy, hogy a pribékek vezette országban nem maradok egy percet sem – folytatta a hajdani forradalmár. – Mindenki sírt: ne menj el, de nekem csak az emigrálás maradt a perspektívám.

[caption id="" align="alignleft" width="650"] Nagy László tizenhét éves volt a forradalom idején Beküldött fotó
[/caption]

Végül 1957-ben jöttem el, hagytam el az országot Ausztria felé. Egyike voltam a 200 ezer menekültnek, a lakosság 2 százalékának, amely hátat fordított a reménytelen jövőnek. Aki tudott, segített a menekülésben, mindenki tudta, merre kell menekülni.
Szerencsésen kezdett új életet Torontóban, mert nagy elánnal keresték a magyar focistákat, s így került be az MTH-ba, ahol gyorsan vezetőedző lett.
– Sokáig mi voltunk a legjobbak – közölte. – Itt ismertem meg az emigrált aranycsapat tagjait: Czimbalmost, Puskást, Czibort és a többit. Nagyon erős csapatunk volt akkor. Úgy éreztük akkor, rólunk szól minden, hogy mi vagyunk 1956 meghosszabbított lába, amire odafigyelnek. Pedig nem volt pénz, csak szívből játszottunk, mint ahogyan a csatatereken. A mezünk turult ábrázolt.

Emellett persze dolgoznia is kellett, hogy eltartsa a családját, s 36 évig szorgoskodott a General Motorsban. Kitanulta, hogyan kell érvényesülni egy emigránsnak idegen honban, így gyorsan csoportvezető lett, s mind feljebb lépdelt a lépcsőn. Közben sokszor visszajárt Miskolcra, szeretett városába és Egerbe.
– Szerettek, mert verseket mondtam az ünnepélyeken. Egy idő után azt vettem észre, hogy szakadozik az egységünk, már voltak, akik magyarabbak voltak a magyarnál, székelyebbek a székelynél és elkezdődött a szétválás. Ez elszomorít ma is, mert nem így képzeltem el a jövőnket. Hát ezért mentünk fegyverért Verpelétre? Otthon szép lassan kihalt minden rokon, barát. Egerbe még vissza szeretnék menni, mert lenyűgözően szép város, benne a múltammal, amikor még úszni jártam oda, és el akarok menni egy pohár vörös borra a Szépasszony-völgybe. Imádom hazámat, amit nem találtam meg Kanadában. Az élet nekem nagy ajándék. Megöregedtem, 54-56 éves gyermekeim vannak és unokáimban élek tovább. Meg a hazában, amely bennem is él és hazaszólít. Találkozunk Egerben! Mert Eger nekem a múltam és a megrövidült jövő – zárta gondolatait Nagy László