Ifjúság: nagyszerű megváltó erő

„Láttam a földre rángatott és ütlegelt Sztálin szobrot, láttam égéstől összezsugorodott embereket, kilőtt harckocsikat, s úgy érzem, ott, a romok között erősödtem meg emberré, aki lettem és maradtam” – ekképpen emlékezik Buda Gyula az 1956-os forradalom fontos pillanataira. Ezekről Szíki Károlynak, az egri 1956-os Világ Emlékbizottság elnökének vallott a 60. évfordulóra készült dokumentumfilmben.
Buda Gyula Zagyvaszántón született, azután Szurdokpüspökiben tanítóskodott, majd 1972-ben, a megpróbált és nagyszerű évek után, újra visszatért Zagyvaszántóra. Itt éli enyhén békétlen nyugdíjas éveit feleségével, Mártával. Immár 81 éves.

Múzeumnak is beillő szobájában beszél a múltról, amiben szegényen kezdte az életet, s a jelenről, ahol szegényesen éli a jelent. Felizzik a tekintete, amikor 1956-ról beszél és az eredeti dokumentumokat előveszi.
– Történelem-magyar szakos tanár vagyok, s ez nem véletlenül van így, mert nem a véletlenek mozgatnak az idő tengelyén minket – magyarázza bevezetőül. – Senkit sem. Apám a történelmi Magyarország hadszíntereit bejárta, volt Rimaszombaton a 7. Huszárezrednél. Lóháton hidegben, fagyban, egészen a Don környékéig ment. Itt megsebesült egy gránáttámadásban, amiért Horthy Miklóstól kisezüst keresztet kapott, de ez már nem adta vissza az egészségét. Hadirokkantként tért vissza. A szeme elrákosodott és nem bírta a szenvedést, 1961-ben hurkot kötött a nyakára. Apám megpróbáltatása és magyarságtudata érlelte meg bennem, hogy az 1956-os forradalomban 3. éves egyetemistaként az első sorokban voltam mindenhol, ahol lehetett.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE) folytatta tanulmányait.
– Az ELTE nekem a fellegeket jelentette, ahol megkíséreltem utolérni a többit, csökkenteni a vidéki gyermek örökös lemaradását – idézi fel azokat az éveket. – Esti időmet és minden pénzemet színházak látogatására fordítottam, s megelégedéssel gondolok akkori énemre, aki Székely Mihályt, Palló Imrét, Oroszi Júliát még élőben láthattam. A klasszikus zene elrendezte háborgó gondolataimat, amit azután újra felébresztett október 23.
Kiváló húzó emberek voltak a tanárai és évfolyamtársai, Lukács György szemináriumát látogatta Csukás Istvánnal, Ágh Istvánnal. Kabdebó Tamással. Ladányi Mihállyal egy szobában lakott. Mészáros Ági hozta-vitte Ágika lányát az óvodába, ott, ahol mindig láthatta. Őket később sem feledte. Mindegyiküket meghívta az iskolájába később magyarórára, hogy büszkék legyenek rájuk a diákjai is.

[caption id="" align="alignleft" width="650"] Micsoda fenséges élmény erről beszélni: 1200 egyetemista összefogózva ment az utcán, kipirult arccal énekelve, összekapaszkodva úgy, hogy közénk ne lépjen be senki az utca kövezetéről!
[/caption]

– A nagy példák mellett persze, voltak akkor is hitvány emberforma egyedek – emlékezik. – Ilyen volt a kis Szamuely József is, aki mindig az apjára hivatkozott, ha valakit le akart nyomni, meg akart alázni, félelmet ébreszteni benne. „Szamuely Jóska vagyok, a nagy Szamuely Tibor unokaöccse” – ordítozta vérgőzösen. És senki nem mert szólni, mindenki megrettent ettől a gonosz gombolyagtól.

Mindinkább belemelegszik a visszapillantásba a tanár:
– Ezekkel a figurákkal menetelt szembe, ezt a buta gőgös bolsevik szemléletet akarta levetni az utcára kilépő ifjúság. Micsoda fenséges élmény ébred bennem, hogy erről beszélek: 1200 egyetemista összefogózva ment az utcán, kipirult arccal énekelve, összekapaszkodva úgy, hogy közénk ne lépjen be senki az utca kövezetéről! Micsoda idők, micsoda ifjúság! Én azután, amikor tanítottam, ilyen képekkel az agyamban tanítottam a fiatalokat. Mert ilyennek akartam őket látni. Nagyszerű megváltó erőnek!

Ahogy most Buda Gyula említi, az ember akkor nem törődött azzal, hogy éhes, ha tüntetett, hogy ügyes-bajos dolgai is akadhatnak. Csak álltak órákat a Bem téren, meneteltek át a hídon a Parlament elé, majd tovább a rádióhoz. A lövések torkolattüze nem kergette el őket, nem volt veszélyérzetük, győzni születtek, úgy érezhette mindenki akkor!
– Láttam a földre rángatott és ütlegelt Sztálin szobrot, az égéstől összezsugorodott embereket, a kilőtt harckocsikat, s úgy érzem, ott, a romok között erősödtem meg emberré, aki lettem és maradtam – jegyzi meg. – Amikor a Nyugati pályaudvarnál sorozatlövéseket adtak le reánk, még nem értettem, miért  lő magyar a magyarra, mert azt hittem, mindenki a szabadságért ment ki az utcára, hogy a ruszkik menjenek haza. Akkor egy toroknak tűnt az egész haza, hogy: ruszkik haza!... Aztán elkaptak az ávósok, bevittek a fogdába, láttam véres, összevert embereket, bennem éled a képük ennyi év távlatában is. Féltem, reszkettem. Nem hittem, hogy az utca hőse ennyire tud félni, hogy ennyire megrettenek a hatalom ökleitől. A rossz kezem mentett meg a nagyobb ütlegeléstől.

[caption id="" align="alignleft" width="650"] Buda Gyula napjainkban Beküldött fotó
[/caption]

Szomorúsággal a hangjában folytatja:
– November 4-e után összeroppantam, idegeim felmondták a szolgálatot. Csak sírtam, sírtam. Később, amikor már mertem és lehetett, misét mondattam értük, a hazáért sorsukat, életüket áldozókért... Volt lehetőségem, hogy elmegyek magam is, itt hagyom ezt a visszafordult, újra diktátori öltönyt öltő hazát, de maradtam. És jó, hogy maradtam. Mert nekem feladatom lett, átadni mindent, mit akkor láttam, átéltem. Már beteg és megfáradt lettem, de meg szeretném élni, hogy mi, a kis népnevelők felett, egyszer meggyújtanak felettünk is egy lámpást, hogy élünk még, hogy voltunk akkor valakik, nem csak a nagyok, akik reflektort kaptak. Mert még vagyunk, csak meg kell bennünket találni...