Tiszta szándékú volt, s áldozat

Mottó: „Véres a föld lábam alatt,
Lelőtték a pajtásomat...” (Petőfi Sándor)

A Bartakovics Egyesület és az EKMK 56-os alkotáspályázatára készült a felsőtárkányi tanárnőnek az egri sortűz áldozatáról szóló nívódíjas írása. Az alábbiakban a pályamunkából olvashatnak részleteket.

Felsőtárkány, 2016. október 6.

Janit, a 18 éves gyöngyöspatai fiatalembert a szülőfalujában érte a forradalom híre. Alig egy éve került Felsőtárkányba a Vasútüzemhez, mint esztergályos. Munkásszálláson lakott, többek között az egyik falubelijével. Ritkán látogatott haza, de a szüret nagy esemény, minden dolgos kézre szükség van ilyenkor. Puttonyozni hívták, éppen az Antal-hegyen szüretelt a család. Etus nővére maradt otthon főzni. Mikor este hazamentek, Janinak szólt, hogy nem tudja, mi lehet Pesten, mert egész nap valami „hülye zenét” játszik a rádió, és furcsa híreket mondanak. Az egész család összegyűlt a konyhában és a néprádiót hallgatták feszült figyelemmel. Átjött a szomszédasszony is, ő is hallott valamit vasutas ismerősétől.

Szárnyra kelt a budapesti forradalom híre

Izgultak Paliért – a legfiatalabb fiútestvérükért –  is, aki éppen Csepelen volt ipari tanuló. Mint később kiderült, a forradalom hírére azonnal beállt nemzetőrnek a Széna tériek közé, Szabó bácsi csapatába került, és részt vett egy orosz T/34-es tank kiégetésében is. Pali fenegyerek hírében állt Patán, aki nem ijed meg a saját árnyékától, és mindig meg tudta védeni magát... De most féltették Palit, semmit sem lehetett tudni róla.
Az öreg Juhász nagyapa meg lábra állt. Hónapok óta súlyos, ágyban fekvő beteg volt, már az orvosok is lemondtak róla, de a forradalom híre, mint valami életelixír, úgy hatott rá. Csodálatos módon élettel telt meg az arca, és egy-két nap alatt jobban lett...

Mindenhol a szovjet megszállás végéről és az eljövendő új szabad Magyarországról beszéltek az emberek  Egy hatalmas ólmos nyomás súlya alól kezdett felengedni, és megszabadulni az ország. Nagyon jó volt ebben az időben magyarnak lenni...

Három-négy nap múlva befejezték a szüretet és Jani indult vissza Tárkányba dolgozni. A vonaton férfias kézszorítással üdvözölték egymást az emberek. Idegenek ölelték meg egymást: „Szervusz Magyar testvér!” Jegyet nem kellett venni, még Kossuth címeres kitűzőt is kapott valakitől. Az állomásokon meszelt  feliratok, új jelszavak  fogadták: „Ruszkik haza!” „Függetlenség, szabadság!” „Aki magyar Velünk tart!”

Már sötétedett, mikor az egri vasútállomásra begördült a vonat. Gyalog indult Tárkány felé (ilyenkor már nem járt busz) egy nehéz fekete szatyrot cipelve, amiben egy kis hazai volt csomagolva még a múltkori disznóvágásból, a csomag tetején otelló szőlő, amit most szüreteltek. Sietős léptekkel ment végig a városon, tudta, hogy a határban már sötét lesz. A csengettyűnél járt, amikor ismerős motor hangját hallotta a háta mögött. Kiss bácsi volt, a Felnémeten lakó idősebb munkatársa. Elvitte egy darabon. Ő is sietett hazafelé. A sorompónál tette le, és még utána szólt, hogy legyen óvatos. Már majdnem teljesen besötétedett, mikor elindult a falu felé. Innen már csak 3-4 kilométer a szélső házig az út. Igaz, hogy még onnan is sokat kellett gyalogolni, mert a szállás a Felvégben volt. Miközben elgondolkodva baktatott az út szélén, ismét motorzúgásra lett figyelmes. Kiss bácsi volt megint. Lelkiismeret-furdalása volt, hogy ott hagyta a sötét határban, pláne ilyenkor. Kósza hírek jártak arról, hogy a Borsod megyei forradalmi események hatására rendőrök és katonák fegyveres ellenőrzés alá vonták a Miskolcot Budapesttel összekötő főutat. Lassan robogtak a kismotorral Tárkány felé, mikor egy fénycsóvát lengető egyenruhás parancsolt nekik megállást. Rendőrök igazoltatták őket a falu határában. Egy durva, fegyvert markoló kéz beletúrt a fekete szatyorba is. Csorgott kifelé a piros szőlő leve, akár a vér.

A vasútüzemben a hírek lázában égve

Különösen a két fiatal, Jancsi (Tárkányban így hívták) és Pisti, a barátja voltak lelkesek. Az orosz csapatok kivonulásának örültek a legjobban. Tervezgették a jövőjüket, amit egy szabad országban élhetnek. Csak Kiss bácsi vette el a kedvüket, egy kurta káromkodással, hogy: „Kuty-fasz! Az oroszok nem mennek innen sehová, nem változik itt semmi...” Jancsit bosszantotta Kiss bácsi borúlátó megjegyzése, és főleg a „kuty-fasz”. Otthon az apja nem így káromkodott ha mérges volt, hosszan mondta a magáét, ami tele volt humorral...

Az apjuk tsz-elnök volt ez idő tájt Gyöngyöspatán. 1956-ban földosztást csinált a faluban, amit a forradalom leverése után megbosszultak a kommunisták. Sajnos Kiss bácsinak igaza lett. A szovjet csapatok nem vonultak ki hazánk területéről, csak színleg – azért, hogy november 4-én még nagyobb túlerővel, több kilométernyi hosszú harckocsisorral letiporják a forradalmat és a reményeinket.
Nagy Imre megrendítő rádiószózata után döbbenet lett úrrá mindenkin.
Nyirkos köddel jött a november és halálszaga volt a szélnek. Az emberi szívekbe újra befészkelte magát a félelem. Heves megyét is megszállta a szovjet hadsereg. Eger szűk utcáin többször is végigdübörögtek a páncélosok, megfélemlítve az embereket. A munkahelyeken, így a Vasútüzemben is elkeseredett politizálás folyt napközben, este pedig titokban a Szabad Európa Rádiót hallgatták, ami a valós hírek mellett hamis reményeket is sugallt, valamiféle nyugati fegyveres segítségről. Kiss bácsi nem kérkedett azzal, hogy neki lett igaza, bár ne így történt volna...

Elcsendesedtek, befelé fordultak az emberek

Hallottak jó híreket is, mint hogy a fővárosban még novemberben is tartják magukat egy-két forradalmi gócponton a felkelők, és a megszállók nem bírják megtörni az ellenállásukat. Örültek annak a hírnek is, hogy megalakult a Nagy-budapesti Központi Munkástanács, és ennek mintájára a megyében több helyen is munkástanácsok alakultak. De mint valamiféle gonosz fekete madarak a rossz hírek is ott köröztek felettük: a törvényes magyar kormány leváltásáról és elrablásáról, bebörtönzésekről, vallatásokról és az országot elhagyni kényszerülőkről. Rossz hírt kapott otthonról is, meghalt a nagyapja. Ahogy leverték a forradalmat az öreg Juhász nagyapa megint ágynak esett és megállt a szíve. Decemberben jeges hidegség borult a tájra. Fáztak az emberek, még a lelkük is vacogott. A hónap első napjaiban a gyűlölt Kádár-kormány ellenforradalomnak nevezte az októberi népfelkelést. Ennek hatására újabb tiltakozó hullám indult el, és a sztrájkhangulat erősödött az egész országban.

December 8-án több ezer tüntető közé lövetett a karhatalom Salgótarjánban, két nappal később Miskolcon. Halálos áldozatokat követelt a gyilkos kommunista rendszer bosszúja. December 11-ére és 12-ére általános, országos sztrájkot hirdetett a budapesti munkástanács. Egerben is volt tüntetés december 10-én és 11-én.

December 12-én Jancsit is valamiféle rossz álom riasztotta föl hajnalban a munkásszálláson. Nem emlékezett rá, csak a rossz érzésre, ami a nyugtalanító álmot követte. Nem tudta, hogy miért, de Petőfi sorai jutottak az eszébe, és akaratlanul is ismételgette magában: „Véres a föld lábam alatt, Lelőtték a pajtásomat...” A belső nyugtalanság és a megmagyarázhatatlan rossz kedv nem múlt el később sem. Csomagolt magának egy kis szalonnát és kenyeret és a kerékpárjára pattanva sietett a Vasútüzembe. Az országos sztrájk második napján itt sem vették fel a munkát, de megjelent majdnem mindenki. Ő Pistit kereste. Azt mondták a többiek, hogy iskolába ment, mert unta már a tétlenséget és kíváncsi volt az egri eseményekre, pedig figyelmeztették többen is, hogy ne menjen most, mert veszélyes! Csendes várakozással, és politizálással telt ez a nap is. Mígnem kora délután, mint valamiféle viharmadár, jött a rossz hír, hogy Eger fő utcáján karhatalmisták a békés tömegbe lőttek és Pistit is eltalálta valamelyik pufajkás gyilkos golyója. A lövések következtében hatan vesztették életüket és 19-en megsebesültek.

Géppisztolysorozat egy lövedéke találta el Bóta Istvánt

December 12-én kevesen dolgoztak Egerben, és az iskolákban is szünetelt a tanítás. Délelőtt még a nap is kisütött a városban, így sok járókelő volt a főutcán, de tüntetést senki sem szervezett. A Dobó István laktanyából két karhatalmista raj indult a belváros felé Lintallér százados vezetésével, erődemonstrációt tartani és rendet csinálni. A tömeg szidalmazni kezdte őket, és valaki almacsutkát dobott közéjük. Mire a feldühödött pufajkások, Lintallér vezényszavára, a tömegoszlatás fokozatait mellőzve, a békés járókelők közé lőttek. A több géppisztolysorozat közül az egyik eltalálta Bóta István 17 éves ipari tanulót, felsőtárkányi lakost, Énekes Veronika egyetlen gyermekét, és Juhász János esztergályos legjobb barátját.

A Vasútüzemben döbbent csend fogadta Pisti halálhírét. Még a szomszédos házakban lakók is átjöttek az üzem udvarára és szörnyülködtek a hír hallatán. Jancsi fejébe vér tolult, keze ökölbe rándult, és gondolkodás nélkül pattant fel a kerékpárjára. Még hátraszólt: – Fiúk, ki jön velem Egerbe? Nem mozdult senki. Már a kapunál járt, mikor a falubelije hangja utolérte: – Én megyek! Többen is figyelmeztették, hogy ne menjenek, mert Egerben kijárási tilalom van, és még őket is lelőhetik. Meg sem hallották az intő szavakat, már Tárkány fő utcáján voltak. Csak egy gondolat lebegett előttük: megtalálni Pisit. Hátha nem halt meg, csak megsebesült...

Már Felnémetet is elhagyták, mikor Jancsi mondani akart valamit a falubelijének, hátrafordult, de Ottó nem volt sehol. Visszafordult és nem szólt neki. Ezért nem barátkozott vele, mert hajlamos volt a sumákságra. Ő az egyenes embereket szerette, maga is törekedett az igazságra és őszinteségre. Egyedül folytatta az útját, nem érzett félelmet. Kísérteties volt a város, egy teremtett lélek sem járt az utcákon. Délután eshetett az eső, mert a szennyvíz-elvezető rácsain folyt lefelé a véres víz.

A főutca elején két szovjet harckocsi állt, csövüket lefelé fordították... Nem tartóztatta fel senki, így ért el a kórházig. Sebtében a falnak támasztotta a biciklijét. Elmondta, hogy kit keres. Nem akarták beengedni. Végül Pisti unokatestvérének hazudta magát, így tovább engedték. Sok ember rohangált az épületben. Több sebből vérző embereket toltak hordágyakon, Őt a pincébe vezették A torkában dobogott a szíve. A rideg folyosó falának támaszkodva asszonyok sírtak és jajgattak. Férfiak álltak sápadtan, lehajtott fővel. A többi áldozat hozzátartozói.

Pistinél nem járt senki. Felemelte a fehér lepedőt a nővér. Szép, békés volt az arca, akár egy kisgyermeké, mintha csak aludna. A máját érte a sorozatlövés, medencelövés szerepelt a kórházi jegyzőkönyvben. Megkérdezték, hogy elviszi-e a ruháit. Jancsi csak bólintani tudott. Odaadták halott barátja karóráját és nadrágszíjjal összefogott bőrkabátját. Ördögbőrnek hívták, abban az időben nagy divatnak számított. Egyes gyerek volt, amit tudtak, megvettek neki a szülei. Dermedten állt, magához szorítva a nadrágszíjjal átkötött kis csomagot. Ennyi maradt Pistiből...

„Bosszút állunk érted!” – mondta

Nem tudta, hogy került ismét az utcára, miként a határba, csak azt tudta, hogy vinnie kell ezt a kis csomagot, ami Pisti után maradt. Szorosan ölelte, ölben vitte, akár egy csecsemőt. Nem érzett félelmet, vagy fájdalmat, pedig a jeges szél mindjobban az arcába vágott, a keze is majd lefagyott a kormányon. A szeme megtelt könnyel, és nemcsak a hideg szél miatt. A bicikli minden egyes kattogásának ritmusára mondta egy belső hang: „Pisti bosszút állok érted!”

Más idők jöttek, a bosszú elmaradt. Élni kellett az újabb hazugságokkal bélelt, puha diktatúrában. Nem lehetett mindenkiből felszegett fejű forradalmár, vagy mártír. Nyugatra sem menekülhetett az egész ország. Valahogyan élni kellett, megmaradni, valami szépet teremteni, a zord idők dacára is. Őzike szemű lányt vett feleségül. Szépet, tisztát. A Felvégi amatőr színjátszó csoportban találkoztak. Mikor az első lányuk megszületett, még a börtönökben ültek 1956-os politikai foglyok, és egy-két éve még szabadságharcosokat végeztek ki.

Minden esztendő októberében és decemberében régi barátjára gondolt, miközben hallgatta a Szabad Európa Rádió recsegő-ropogó emlékező műsorait, az „igazság hangját”, ahogy ő nevezte.

Így volt ez, a forradalom 25. évfordulóján is. Ünnepelni nem lehetett, emlékezni nem volt szabad. Csak a rádióhoz húzta közelebb a székét a konyhában, hogy halljon mindent, a zavarás ellenére is. És mesélt mindenről a lányainak. Különösen a nagyobb lányát érdekelte ez a régi történet. Figyelt, kérdezett, hallgatott. Lánya most 17 éves, mint a barátja volt 1956-ban, azon a végzetes napon. Előkerült Pistiről egy régi fénykép is. Csodálkoztak a lányok: – Milyen fiatal! Arca tiszta, tekintete nyílt. Örökké fiatalon tekint ránk. Olyan volt akár a forradalmunk, szép, és tiszta szándékú. Most itt van velünk minden év októberében és decemberében, mert megidézzük a szellemét.

Bóta István neve Felsőtárkányban egyet jelent a forradalommal, és a megtorlással. Nem volt hős, csak áldozat, csak egy fiú a Felvégből, egy igaz barát és egy ártatlan fiatalember, akit nem feledünk.

Forrás: Édesapám, Juhász János személyes emlékei; Egy népfelkelés dokumentumai 1956, Tudósítások kiadó, Budapest, 1989; A vidék forradalma, 1956, I. kötet, Budapest, 2003