A munka világa

Létezik-e olyan világ, ahová vissza kell találnia az embernek? És ha akadna is ilyen, szükség van-e fehér vonalra, amin végigtapogatózva célba érhet? Vagy az egész csak humbug, szemfényvesztés, mint a bűvész hókuszpókusza, hogy ne vegyük észre a nyulat az asztal alatt? (Vagy a bokorban?)

Létezik-e vajon az eddig egyetlennek gondolt, évezredek óta építgetett valóságon kívül egy azzal párhuzamos valóság is, amit újra fel kéne fedeznünk? Keljünk útra az ismeretlen felé – mint Kolumbusz Kristóf hajdanán – Indiát kutatni, hogy Amerika partjainál vessünk horgonyt? Vagy tákoljunk inkább rozoga menedéket, ahonnan még látszanak a nagyváros fényei, amelyek a mi verítékcseppjeinktől is csillognak?
Esetleg van az a bejáratott világ is, amire úgy tekintünk barátsággal, akár a saját tenyerünkre? A vastag kéregre, a kopott körmökben végződő pergamenre? Amiről már-már azt hittük, megérdemli a pihenést? S mégis, legfeljebb arra jó, hogy kaparjunk megint mély gödröt, kutassuk kitartóan, ámde mind kevesebb reménnyel azt, ami egyszer már a miénk volt? Túrjunk a kincs után, ami nem is kincs? Nem ékszerteknős, hanem álnok vipera, ami úgy mar vissza, hogy mostanság már a keblünkön se engedi melengetni magát?

Sok mindent tudomásul vesz az emberfia. Még vezetni is engedi magát: vagy azért, mert ehhez szoktatták, vagy mert kikopott a lába alól az a fehér vonal. Csak azt nem tűri büszkeségében, hogy újként sózzák rá a régit. Adják el fenni a kaszakövet annak, aki sose látott még lapátot.