Alkotó a tűz és az izzó vas bűvöletében

Burka István képző- és iparművész 2000-ben költözött családjával Kolozsvárról Egerbe. Bár számos műfajban dolgozik, leginkább a fémszobrászat foglalkoztatja.

– Annak idején hogyan talált rá a képzőművészetre?
– Először igazából zenész akartam lenni, zongorázni tanultam, de rájöttem, hogy nincs tökéletes hallásom. Az egyik unokatestvérem azonban képzőművész, s mivel már gyerekkorom óta rajzolgattam, jártam hozzá előkészítőre, tőle, illetve kolozsvári tanároktól megtanultam az alapokat. Az egyetemre több szakra felvételiztem, végül kerámia-üveg szakon végeztem.

– Ez meglepő, hiszen főként egészen más anyaggal dolgozik, kovácsoltvas munkákat készít…
– Az egyetemen az egyik szobrásztanáromtól szerettem meg a kovácsolást, sokat jártam hozzá tanulni, inaskodni, akkor kezdődött a fémekkel való foglalkozás. Más technikákkal, például a festészettel szemben, ebben számomra sokkal nagyobb a kihívás. Ha hidegen dolgozom a fémmel, elég nehéz alakítani, ha felhevítem, akkor pedig nagyon gyorsnak kell lenni, pontosan tudnom kell, mit akarok létrehozni, azaz meg kell terveznem az alkotást. Emellett nagyon szeretem a tüzet. Már a kohóba befűteni is élmény, ahogy elkezd izzani a vas, hát még a tűz segítségével tárgyakat megalkotni! Ez szép folyamat. Ahogy kalapálom, hajlítgatom, lehűtöm, majd megint felmelegítem az anyagot.

[caption id="" align="alignleft" width="360"] Fotó: Gál Gábor
[/caption]

– Laikusként azt gondolnám, a vas színtelen, rideg. Mi lehet benne mégis vonzó?
– Végül is a vas vagy a kő, amit szintén szeretek, keménységével együtt is hasonlóan organikus anyag, mint a fa. Szellemileg, fizikailag egyaránt.

– Bár fémmel foglalkozik a legtöbbet, számos egyéb műfajban is dolgozik. Ezek hogyan férnek meg egymás mellett?
– Valóban kevesebb idő marad másra. Animációt például már másfél éve nem készítettem, pedig a vegyes technikával készült, vagyis a kézi rajz és a számítógépes grafika összehozásával megvalósult munkákat nagyon szeretem. Igaz, hogy a vas megmunkálása sokkal ősibb, mint a digitális technika, a lényeg ugyanaz. Szerintem az, hogy az ősember kis figurákat hozott létre, valahol már animációnak nevezhető. Szeretnék úgy élni, hogy minden reggel ahhoz kezdjek, amihez szeretnék, akár fessek, rajzoljak vagy más technikát próbáljak, de – sajnos – erre nincs lehetőség, idő, hiszen meg kell élni valamiből, a megrendeléseknek pedig eleget kell tenni.

– Nem ejtettünk még szót a bábkészítésről és -tervezésről…
– Ehhez annak köszönhetően kerültem közel, hogy a feleségem bábszínész. Ezt a műfajt is nagyon szeretem, amikor általam készített tárgyakat mozgatnak meg, keltenek életre a színészek. Most éppen a
miskolci bábszínháznak tervezek és készítek bábokat Veress Zoltán erdélyi író humoros, ízes tanmeséjéhez, amely gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szól. Reméljük, hogy különlegesre sikerülnek a bábok. Nagyjából kilencven centiméteres figurákról van szó, amelyek varrott anyagból és domborított alumínium lemezből állnak. A díszletet is hasonlóan képzeljük el a rendezővel, hogy önmagából jöjjön létre. Minden elem funkcionálisan használható lesz, azok helyét, szerepét a színészek fogják majd változtatni.

– A munkáit az egri Templom Galériában is láthatta a közönség önálló kiállításon. A nyilvános bemutatkozás mennyire fontos?
– Nyilvánvalóan az ember elsősorban önmagának, a saját kedvére dolgozik, de természetesen fontos, hogy munkái hogyan hatnak a közönségre.

– Hatással volt a művészetére, hogy Erdélyben kezdett dolgozni, aztán pedig áttelepült Egerbe?
– Változott, de nem az országhatárok, mint inkább az új élmények miatt. Ha mondjuk, Franciaországban vagy az USA-ban élnék, egész más hatások érnének, drasztikusabb lenne a váltás, de az otthoni és az egri életmód annyira nem különbözik. Az emberek ugyanúgy viszonyulnak egymáshoz. Falun talán nagyobb a különbség, de Kolozsvár és Eger esetében ezt nem érzem. Mindkét várost szeretem.