Valamennyien Esztert keressük

Az ősbemutató óta népszerű döntés a popfesztiválhoz nyúlni, ugyanakkor nagy felelősség is. Talán kár is lenne részletezni, miért számít lényegesnek az előadás, azaz miért számított annak 1973-ban. Ugyanakkor, ha megkérdeznénk pár embert, miről is szól a darab, kevesen tudnának válaszolni. Mert az erőt a dalok jelentik.

Akkoriban tabutémákat boncolgatott: drogokat, homoszexualitást, míg ma már egy délutáni filmben is találkozhatunk ezekkel. Minden rendező alakít rajta, a próza önmagában kevés lenne, viszont a dalok máig élnek, sőt.
Bal József jól láthatóan tisztában volt ezzel, eltökélte, hogy a mához, a máról szóljon, s olyan lendületet adjon a produkciónak, amilyen annak 40 éve volt. Amíg a publikum a helyét keresi, a színpadon színpadot állítanak össze, riporterek érdeklődnek a munkásoktól, s tőlünk, érkező „fesztiválozóktól”. Aztán megjönnek a valódiak, s bár kitűnik, itt még probléma lehet, elindul a buli. Egyedül egy kardigános pali, József (Szegezdi Róbert) viszolyog jól láthatóan a helyzettől, ő csak a feleségét keresi, Esztert (Trokán Anna). Elstartol az őrület, együtt koncertezik rocker, goás, diszkócica és még megannyi stílus képviselője. Szórakoznak, szúrnak, szívnak, szeretnek. Azzal sem törődnek, ha beleszaladnak egy-egy ökölbe, verekedni is együtt szoktak.

[caption id="" align="alignleft" width="360"] A popfesztiválon két koncert között. A buli helyett az életről beszélnek.
Fotó: Gál Gábor
[/caption]

Az előadás sikere azon áll vagy bukik, képesek-e a színészek együtt élni, s jó látni, hogy igen. Közös gondolatok építették fel a produkciót, amelynek részese mindenki. „Kilépni a társadalomból” – szól a jelmondat, s a hit, hogy ha mindez ott, Montanában sikerül, akkor talán az egész világon elterjedhet a kötöttségek nélküli élet. Olyan, ahol elengedhetjük magunkat. Persze, mint arra az egésztől undorodó József többször is rávilágít, ez csak a bódulat piszkában lehetséges, ha „kiheréljük” magunkat. A füstfelhőben azonban ez senkit nem érdekel. A tragédia pedig elkerülhetetlen.

Topolánszky Tamás koreográfiája méltó a dalokhoz, olyan energiákat szabadít fel, amik – ha lehet – csak tovább erősítik a zenét. Pedig ott sem találunk hibát: a színpad színpadán valódi zenekar játszik, s dr. Nagy Zoltánnak még ahhoz is volt bátorsága, hogy fúvósokkal színesítse a rockot, amely ötlettől nem sajnáljuk a zseniális jelzőt. Ráadásul még a színészek is jól énekelnek. Csapatmunka tehát a produkció, máskülönben nem juthatna el az előadás abba a kakofón állapotba, amelyben a marihuánát kipróbáló Eszterből kitör a koncentrációs tábor emléke, a darab egyik legerősebb jelenete, a végén elektromosgitár-kísérettel.

Kiemelkedő alakítást nyújt Reiter Zoltán, a Pokol Angyalai vezetője, aki még énekhangjával is kiveszi a részét az élményből. Remek színt hoz őshippiként Fehér István, ahogy a feleségét játszó Fekete Györgyi, aki az orvos Marianne-t alakítja, de Endrédy Gábor, Marjai Virág és Ozsgyáni Mihály is. Kikerülhetetlen a két riporter, Nagy Adrienn és Tóth Levente, akik végigkísérik a fesztivált. Az ő nézetkülönbségük torkoll abba a (szó szerint) súlytalan vitába, amelynek soha nincs vége.

Az ember sokszor ébred rá, miért is dalok maradtak meg igazán e rockmusicalből. A bársonyszékben ülő fesztiválozók-nézők ma sem a syrinx-izmokra, netán az Ábrahám-komplexusról folyó vitára emlékeznek. Ezek helyett emelte ki a rendező mindannyiunk Eszterét. Mert mindenkinek van egy, vagy talán volt, de az is lehet, hogy csak gondolatban. Eszter ott van az elszalasztott lehetőségekben, a félresikerült házasságokban, az elbukott államvizsgákban, s az első slukkokban. Hibák persze, vannak az előadásban, mégis azt kell mondanunk: izgalmas produkció született.

Bal József semmit nem bízott a véletlenre: talán didaktikus is, ahogy a végén civilben mondatja el Trokán Annával, mit jelent a szabadság, a fogyasztói társadalom rabsága, meg az egymás ellen üvöltözők hülyesége. S estéről estére új értelmet nyer, hogy „csak az jöjjön, aki bírja...”.

A Hírlap-tapsa ezúttal Káli Gergelyé

Manuel a móka- és ceremóniamester a popfesztiválon, konferál, tüzeli a közönséget (vagy elringatja), mindenkit ismer. Extravagáns szereplő, pofátlan, ugyanakkor nem eszetlen, tisztában van azzal, mit csinál. Aki hallotta már Káli Gergelyt énekelni, várta, hogy mikor kap ehhez méltó szerepet a színpadon. Nos, most megadatott neki a lehetőség, ám ő nem csupán azzal élt, hogy megmutassa, nincsenek problémái a dalokkal. Képes központi figurává válni, háttérből irányítani. No, meg kilépni, hiszen ő az, aki fészkelődésre készteti a közönséget, amikor hitükről, szabadságvágyukról faggatja őket. Remekel.