Gyógyító hivatása mellett, saját örömére kezdett el alkotni az egri doktornő

Ahogy meséltek róla, akár a soha nem látott nagyapám is lehetne ez a látszólag békés nyugalomban pipázó öreg. Ha azonban jobban megnézzük, megrajzolt portréja igazából másról vall. Az arcán végigszántó barázdák, a fénytelen szemek, a fáradt fejtartás arra utal, hogy ugyancsak próbára tehette a sors. Nem egy konkrét személyt ábrázol ugyanis a kép, de egy kis beleérzéssel mindenki a maga koros felmenőjére ismerhet benne. Tucatnyi köztünk élő idős ember vonásai sűrűsödnek ebben a portréban, s az ugyancsak az alkotó figyelemre méltó ábrázoló készségét bizonyító Őszülő című képben, amelyen inkább az alany huncut tekintete ragadja meg a szemlélődőt.

Ez a két mű hangulatosan illeszkedik azok közé az akril-, akvarell-, pasztell-, grafit- és széntechnikával készült, ám más-más témát megjelenítő alkotások közé, amelyeket dr. Nagy Krisztina tárt a Kállai Margó szobrásszal és fotográfussal közös kiállítása látogatói elé. Mint a tárlat megnyitóján elhangzott, a hajdúhegyi körzet háziorvosaként, s üzemorvosként praktizáló alkotó – mint szárnyait bontogató festő – először mutatkozik be a nagyközönség előtt.

Való igaz, hogy Krisztina doktornő a hivatása gyakorlása mellett kezdett el aktívan festeni, de a rajzolás iránti érdeklődése jóval korábbra tehető. Kézügyességét – mint visszagondol rá – a művészlélekkel megáldott, s amatőr szinten, saját örömére olajjal festegető apai nagybátyjától örökölhette. Három-négy évesen már nagy kedvvel rajzolgatott, erre később az óvodában is felfigyeltek.

Első – gyermeki fejjel akkor még fel nem fogott – sikere is ide kötődik. Csontosné Erzsike óvó néni elküldte az egyik rajzát a Japánban meghirdetett pályázatra, amelyen különdíjat kapott.

Már iskolásként azonban egyre inkább előtérbe került az irodalom, a versmondás, amit Kazinczy-díjjal jutalmazott a megyei verseny zsűrije. Egy alkalommal úgy szavalta el Zelk Zoltán Három nyulak című versét, hogy saját, zsírkrétával készített rajzokkal illusztrálta a költeményt.

– Egészen kicsi korom óta orvos akartam lenni, az irodalom szeretete viszont inkább a tanári pálya felé vonzott. Sokáig őrlődtem a kettő között, mert ha a bölcsészkart választom, akkor elvesznek a szintén kedvelt természettudományok, ám az orvosi hivatás mellett nem kell feladni a művészetek iránti igényemet – indokolja döntését, melynek helyessége mára kétségtelenül beigazolódott. – Számomra a gyógyításban és a festészetben van valami közös: az adott pillanatban mindkettőnél teljes emberként kell jelen lenni. A pillanat megélése a gyógyításban a másik emberre való odafigyelés, a pillanat megélése a festészetben az önmagam belső énjére való figyelést jelenti. Így válik bennem a gyógyítás és a festészet egy egységgé.

Ezekből az érzelmileg megélt pillanatokból születnek az alkotásai. Egy jóízű beszélgetés, a parkban tett séta, a színek játéka ihleti a témát, legyen az egy öböl, a kézen fogva ballagó idős pár vagy az anyja vállára boruló gyermek látványa. Olyan kép – vallja –, aminek a vászonra vitele feltölti őt, egy másik embernek meg örömet szerez.

Tisztában van vele a doktornő – amint az a tárlat megnyitóján is elhangzott –, hogy még az út elején tart: technikája, egyéni látásmódja kialakulóban van, de mélyülő alkotói tapasztalata, s a művészetek iránti alázata arra bátorítja, hogy máskor is a nagyközönség elé tárja ceruzával, ecsettel, a porpasztell esetében az ujjával megelevenített gondolatait.

Festőállványán ott egy újabb tájkép, ami A gyertyánfa patakja címet kapta, de gondolatban már felsejlik az az impresszionista stílusjegyeket hordozó festmény, a Lila akác is, amelyen a levelek és a virágok között átszűrődő fény jelzi az esendő ember által megteendő utat.

– Fentről jön ez a mindent teremtő sugárzás. Ez adott kezdetet és lendületet a rajzoláshoz, a festéshez, ami számomra kegyeleti ajándék – mondja a kikapcsolódást és nagy örömöt jelentő alkotómunkáról Nagy Krisztina.

A kiállítás vendégkönyvéből

Mondják, ízlések és pofonok különbözőek. Érthető hát, hogy egy tárlat látogatóinak a véleménye is megoszlik. Ezúttal is volt, aki kemény bírálatot fogalmazott meg, a többség azonban biztató sorokat írt a vendégkönyvbe: „A jó ember jót hoz elő a szívéből. Aki mást felüdít, aki jóra igyekezik, jó akaratot szerez az Úrtól. Legyen továbbra is örömünkre a további munkálkodása.”