Venczel Valentinnal magyarságról, kultúrák együttéléséről, színházról

– Hatodik éve igazgatod az Újvidéki Színházat. Antipéldája vagy annak a mondásnak, miszerint senki nem lehet próféta a saját hazájában? Hisz a hajdani Jugoszláviában születtél, s hat éve visszatértél Szerbiába.

– Ennek a mondásnak az igazságát Egerben tapasztaltam meg. Ugyanis ez az a város, ahol életemben, megszakítás nélkül a leghosszabb időt, huszonhárom évet töltöttem. Amikor 2013-ban megpályáztam az Újvidéki Színház igazgatói posztját, akkor – köszönhetően magyarországi és szerbiai „jóakaróimnak”, akik ideológiai alapon és célzattal „megalapozták” a szülőföldemre való visszatérésemet – ott idegenként fogadtak. Az újvidéki sikereimnek egyik titka az, hogy messziről jöttem és idegenként érkeztem, s jövevényként fogadtak abban a színházban, ahol a karrieremet kezdtem, s amelynek alapító tagja vagyok. Abban a térségben, ahol én megláttam a napvilágot, egyfajta előkelő idegenként kezelnek.

– Nehezen indult az otthoni új életed...

– A társulat, a rám bízott művészek egy részében máig él ez a „kognitív disszonancia”, de talán ez így normális. Többször elmondtam a társulatnak, hogy nem fognak tudni annyi borsot törni az orrom alá, amennyit négy évtizedes színészi pályafutásom alatt én törtem igazgatóim orra alá. De rácáfoltak... Hamar kiderült, a színház profitál abból, hogy negyven éve a pályán vagyok, s Magyarországon és a Balkánon is komoly kapcsolatrendszerrel rendelkezem. Itt, Pécsen fordult meg igazán a dolog a 2014-es POSZT-on. Akkor az Opera ultima című előadásunkkal elvittük a pálmát, és összesen négy díjat hoztunk el akkor. Ez előtt nyolc évvel szerepeltek az újvidékiek az országos találkozón, akkor is csak a kísérőprogramban. Szintén 2014-ben a Sterija Játékokon, a délszláv országok legjelentősebb színházi fesztiválján a Neoplanta című produkciónk lett a legjobb előadás. Ezt nehéz lett volna überelni, hogy egyazon évben megnyered az anyaország és a tartózkodási helyed legnagyobb fesztiválját. Az idei Sterija Játékokról ismét elhoztuk a nagydíjat. Ez persze nem a mindenkori igazgató érdeme, de egyszerűen így alakult... Bár most a társulat nincs itt a POSZT-on, de hogy a szakmai zsűri tagja lehetek, azt az Újvidéki Színház sikereként könyvelem el.

– Ha már POSZT. Kis hazánkban nem jellemző, hogy színházi előadások botrányt okoznak. Az újvidékieknek, nektek ez sikerült 2015-ben, az emlékezetes Bánk bánnal. Az előadás végén az egyik színész hosszan sorolta, minek kell történnie ahhoz az országban, hogy valaki elhagyja azt. Megkérte a nézőket, hogy távozzon a nézőtérről az, aki ezek után nem maradna hazájában. Sokan ki is mentek, de néhányan – a zsűri tagjai közül is – hangosan vitatkozva a színésszel kiabáltak föl a színpadra, kikérve maguknak ezt az atrocitást.

– Én akkor azt szerettem volna, hogy Matei Vișniec: III. Richárd betiltva című produkciónkat hozhassuk Pécsre. Sohasem titkoltam, hogy a Bánk bánt nem tartom egy jó előadásnak, de a válogatók mégis ezt szemelték ki. A személyes véleményem ellenére a botrányt követően teljes mellszélességgel kiálltam az előadás, a produkció, a színház igaza mellett. Amikor elindult ez a perpatvar előadás és közönség között, azt mondtam magamban, ez kell! Ezért csináljuk! Egy előadás esemény kell hogy legyen. S ha eseménnyé alakul, a kutya nem törődik azzal, milyen a minősége. A színháznak nem az előadások a produktumai. Azok csak instrumentumok a végső cél elérésére. A cél pedig a nézőben kiváltandó érzések, érzelmek, gondolatok, ha kell indulatok, szenvedélyek. Tehát a Bánk bán mint instrumentum nagyszerűen működött.

– Ráadásul olyan húrokat pendített meg, melyekre ugyanúgy rezonálunk itthon és a környező országokban is. Arról beszél, amit ebben a katyvaszban, ami körülvesz bennünket, megéltünk, megélünk.

– A diskurzust nem annyira a nemzet, hanem a haza fogalmára hegyezte ki a rendező, Urbán András, a „legbalkánibb magyar fenegyerek”. Ezzel a fogalommal kapcsolatban pedig hasonlóak a problémák Magyarországtól Albániáig, Romániától Ausztriáig, hogy csak ezt a szűk régiót vegyük.

– Amennyire látom, törekszel arra, hogy ne egy burokban létezzen az általad irányított színház, hanem legyen élő kapcsolata a környezetével.

– Nemrégiben kaptam meg a Vajdasági Közművelődési Intézet díját a multikulturalitás és interkulturalitás területén kifejtett munkásságom elismeréseként. Újvidék a szerb kultúrának, a szerb színházkultúrának a központja. Az egész város létrejötte a szerbek, a magyarok, az örmények és a zsidó polgárok összefogásának az eredménye. Több kultúra, több nemzetiség, több hagyomány elegye az egész város, létrejötte óta. A magyar nyelvű színháznak már alapításakor is figyelembe kellett vennie, hogy a nem magyar ajkú nézőkkel milyen viszonyt ápoljon. Ha csak a magyar néző jönne be az előadásainkra, az nem lenne elég. Nagy területet foglaltunk el, Szlovéniától Kazahsztánon át Budapestig. Ezt a teret most meg kell őrizni, védeni. Minimum két kulturális környezetben kell helytállnunk, az egyetemes magyar és a balkáni „hadszíntéren”. Kapocs kell legyünk a magyar és a minket körülvevő kulturális környezet között. A kisebbségi színház ugyanis, ha nem híd, akkor barikád lesz.

– Színidirektorként, a POSZT a zsűritagjaként jól láthatod a szakma mai állapotát. Hol tart a magyar színház ma?

– Húsz-huszonöt éve bő két évtizedes lemaradásban volt, mára azonban az egyetemes magyar színház, anyaországon innen és túl az európai színjátszás élvonalában van. A probléma csak az, hogy ezt nem látják a határokon túl. A magyar színház nem akar ugyanis kimozdulni a székhelyéről, pedig teátrumainknak bátran meg kellene mutatkoznunk. A színpadon beszélt nyelvnek a jelentősége csak a magyar színházban ilyen központi. A kortárs világszínpadokon a nyelv csak egy szegmense az előadásnak. Nem több, mint a díszlet, a jelmez, vagy a zene. Mindemellett a kilencvenes évektől hatalmas utat tett meg a színházi szakmánk úgy, hogy nem követte az európai trendeket, de figyelt rájuk. Megőrizte saját értékeit, s ezekkel épített föl világszínvonalú színházat. Ezt azonban láthatóvá kellene tenni világszerte!