Nagy kár a káröröm

Könnyű kérdés lenne egy kvízműsorban: ki az a magyar, aki az utóbbi évtizedben részt vehetett labdarúgó világ- és Európa-bajnokságon, pályán lehetett Bajnokok Ligája és egy olimpia döntőjében, ráadásul megválasztották a világ legjobbjának is? Tényleg nem kell különösebben otthon lenni a sportág világában a jó válaszért: Kassai Viktor.

Az ínséges magyar futballvalóságban hihetnénk, nagy kincs az ilyen egyéniség, aki ekkora eredményekre képes, ám nálunk ez nem így működik. Kassai Viktor már évekkel ezelőtt megtehette volna, hogy visszavonul, mondván, aki tudja, érje el azt, amit ő, megspórolva ezzel rengeteg káröröm elviselését, ami azóta is kíséri, amikor csak hibázik. Nem tette meg, és tudtommal nem tervezi most sem megtenni, amikor pályafutása éppen az élet árnyékosabb oldalán halad – nem is tudni, éppen merre. Még csak 42 éves, ám a csúcsra aligha verekedheti magát vissza, ez azonban nem fontos: ha a sikereket el tudta viselni, most is tennie kell, tenni is akarja a dolgát.

Számomra visszatetsző, ahogyan a sportág fogadta a hírt: Kassai Viktor nem lesz ott a jövő évi világbajnokságon. Egyes fórumok szinte kéjesen elemezték, milyen hibákkal zárta le maga előtt az Oroszországba vezető utat, felhoztak szinte évtizedes tévedéseket is, mondván, éppen ideje, hogy lelépjen a világ színpadáról, és bár a tények – hibák – valóban makacsak, ennyire örülni talán nem kellene. Nemcsak Kassai Viktornak, hanem a magyar futballnak és az MLSZ-nek, azon belül a játékvezetők világának is nagy veszteség, hogy az országot legfeljebb szurkolók képviselhetik majd a sportág legnagyobb eseményén.

Az új információ, hogy az MLSZ csak hatodiknak sorolta Kassai Viktort a magyar FIFA-játékvezetők között, és a sorsát minden bizonnyal ez is megpecsételte. Ha a szövetség illetékesei ezt valóban így látják, akkor komoly mulasztást követtek el, hiszen

tudniuk kellett, hogy Kassai csillaga lassan leáldozik, és már el kellett volna kezdeni kinevelni az utódját,

felépíteni egy fiatal, tehetséges játékvezetőt, aki átveheti a staféta botot, ám tartok tőle, a nemzetközi szinten nem sok tekintélynek örvendő magyar vezetés – a játékvezetőkre gondolok –, erre a diplomáciai manőverre nemigen alkalmas. Persze, jobb egy világeseményen a magyar csapatnak szurkolni, de olykor jobb híján beértük azzal, hogy egy bíróra voltunk büszkék. Most meg örülünk, hogy még ez sem adatik meg. Talán meg sem érdemeljük.