Hatvanévesen kezdte: húsz év alatt húsz kötet

Egy huszonéves fiatal becsülje­ és szeresse a hazáját, próbáljon kitartóan, keményen dolgozni! Tizenévesen nem mindenki tudja még, hogy mi akar lenni. Szakmát választva az elsajátításáért küzdeni kell és tisztában lenni a saját képességünkkel is. Ezeket a gondolatokat fogalmazta meg a most nyolcvanéves, húszkötetes egri író, Bakacsi Ernő, amikor azt kérdeztük tőle, mit tanácsol egy a pályája elején ­álló fiatalnak, illetve mit egy mai nyugdíjasnak. Ami pedig az időseket illeti, úgy fogalmazott, hogy nyugdíjban nincsenek már olyan kihívások, mint fiatalon. Az embernek ilyenkor mindenféleképpen meg kell találnia az életének a folytatását. Sok minden lehet ez, az a lényeg, hogy elfoglaltsága legyen. Otthon ülve bele lehet őrülni az unalomba, esetleg a kocsmázás jöhet, ami a legrosszabb.

Első könyvét ükapja történetéből írta

Arra is kerestük a választ, ezért megkérdeztük, hogy egy életen át a szőlőtermesztéssel foglalkozó szakembert mi visz az irodalom, az írás közelébe, és miért pont hatvanévesen kezd el könyveket írni.

– A végén kezdem. Izgatott az ükapám sorsa, apám is beszélt erről, családi legenda keringett. Ükapámat az ­1848–49-es szabadságharc után kivégezték. Jászberényből származott, elmentem oda, utánanéztem, kutattam. Megírtam ezt a történetet, Indák címet adtam neki. Ezt hárman, az öcsémmel és unokaöcsémmel kiadtuk száz példányban, szétosztottuk a családnak, rokonoknak. Annyira tetszett nekik, hogy biztattak az írásra – mondta Bakacsi Ernő.

Arról pedig, ami az olvasáshoz, irodalomhoz köti, azt mondta, hogy olvasni gyerekkorától kezdve rettentően szeretett. Hogy mi lehetett az első olvasmánya, nem tudja, de arra emlékszik, hogy jártak fürödni a vályogvető gödrökhöz, s az egyik meder partján talált egy könyvet, aminek az eleje és hátulja hiányzott. Valaki otthagyta, krimi volt. Nagy érdeklődéssel „falta”. Emlékszik arra is, hogy az anyja mindig meséket olvasott fel. Édesapjának egyszerű parasztemberként Napóleon volt a mániája. Ő maga általános iskolás korában, mint mások is verset írt, egyetemistaként már novellák is „becsúsztak”.

Könyvek a téeszesítéstől a Lélek lázadásáig

– Az írás viszont akkor kezdődött, amikor nyugdíjas lettem. Hogy mely kötetek a leginkább a szívemhez közeliek? Egyik talán az Aláírtak. Ez a termelőszövetkezet szervezésével foglalkozik. Vagy a legutóbbi, a Hombár rejtélye, de a Lélek lázadását is említem. Nem tudom, van négy-öt, amit nagyon szeretek, talán büszke is vagyok rájuk – mondta.

Kérdésünkre Bakacsi ­Ernő azt válaszolta, hogy földműves családból érkezőként számukra a föld a megélhetést jelentette­. A Rákosi-rendszer kategóriája szerint a szülei középparasztok voltak. Az ­apja egy nagyon értelmes parasztember volt, mert sok más dolog mellett azt is felismerte, hogy a gyerekeknek tanulni kell. Ő például a ­Kertészeti Egyetemet 1956-ban kezdte, a szőlőoltvány-termesztés volt a szakterülete. Végzés után Nagyrédére került, ott is maradt közel öt évig, 1965-ben költöztek Egerbe pedagógus feleségével.

– A várost nagyon szeretem, nagyon szép, rendes emberek élnek itt. Mióta írok, sok barátra, kedves ismerősre találtam a helyi irodalmi körökben is. Sajnos sokan meghaltak már, tőlem fiatalabbak is. Cseh Karcsit, Gál Elemért, Hubai-Gruber Miklóst, Sárközi Irmát említem. Ilyen értelemben is, Eger nekem sokat adott.

A sportot mindig szerette, focit, röplabdát nézett

A mindennapjairól is kérdeztük az egri írót, aki azt mondta, hogy most már kevesebb a dolog. Régebben, amikor jobban bírta, volt szőlője, ma már csak egy kis területe maradt, ott is kevés munka adódik és nem is bírná. Volt egy nyaralója is a Mátrában, ott mindig akadt tennivaló. Mostanában viszont, miután már csak Egerben van feladata, az íráson kívül olvas most is sokat. Sétál, sok sportot néz. A sportot mindig szerette. Járt is labdarúgó-mérkőzésekre, utána a röplabdára. Ott volt minden meccsükön, amikor még nagy volt a csapat. Több bajnokságot is nyertek.

Gyermekkori emlékek, élmények a Rákosi-korszakból

A Rákosi-érát gyerekként megélt Bakacsi Ernőt ezen időszak élményeiről is kérdeztük. Azt mondta, arra emlékszik, hogy az emberek politizáltak, meg halkan beszéltek. Amikor hazajöttek a piacról, híreket cseréltek. „Ezt hallottam, azt hallottam…” Apám újságolvasó ember is volt, a szomszédokkal sokszor összeültek. A legjellemzőbb akkoriban mégis a félelem­ volt az emberekben. Kilenc-tíz éves lehettem, amikor egyszer éjszaka házkutatást tartottak nálunk. Két bőrkabátos ember kihúzogatta a fiókokat, megnézegette a fehérneműket, más helyekre is bekukkantott. Nem volt mit találni, s csak felnőtt fejjel jöttem rá, hogy ez az egész a megfélemlítés eszköze volt. Másik emlékem: középiskolásként elvitték az osztályunkat egy bírósági tárgyalásra. Egy parasztember volt a vádlott, aki feketevágást csinált. Akkor döbbentem rá, hogy itt az én apám is állhatna. A vádlott ugyanolyan egyszerű parasztember volt, mint az apám. Ő is vágott feketén, mert rá voltunk kényszerülve.