2018.01.24. 19:45
Miből lesz a cserebogár: gyerekek, akikből lett „valaki”
Amikor az ember a dolgát végzi, többnyire a pillanat határozza meg döntését, s csak kivételes esetekben gondol arra, hogy tevékenysége a jövőben is visszaköszön. Érvényes ez a fotózásra is, noha ez a hivatás alapból magában hordozza a dokumentálás lehetőségét, amint azt az alábbiak is bizonyítják. Lám, miből lesz a cserebogár, mondhatnánk, avagy egykori gyermekek, akik az elmúlt évtizedekben „nevet” szereztek maguknak.
Az ezredforduló táján – talán a Heves Megyei Hírlap régi olvasói közül néhányan még emlékeznek rá – jómagam is gyakran fotóztam. Ha kellett, ha nem, velem volt az apparát, s igyekeztem megörökíteni mindent, akár hasznosnak tűnt, akár nem. Most, a korabeli felvételek között turkálva, megannyi érdekességre lettem figyelmes.

A Hatvan Expók valóságos kincsesbányát jelentettek úgy az újságíró, mint a fotóriporter számára. Egy-egy képösszeállítás olykor többet elmondott az eseményről, mint a bő lére eresztett tudósítás, ezért aztán nemcsak jegyzeteltem, de bőszen kattogtattam is a masinát. A 2000-es, millenniumi kiállításon így került a látókörömbe egy szép fiatal lány, akit megkértem, hogy rövid időre legyen az egyik ismert autómárka „arca”, mintegy feltuningolva a látványt. Ő készséggel beleegyezett. Még ennyi idő után is emlékszem, olyan bájos természetességgel nézett a lencsébe, hogy arra gondoltam, gesztusai egy profi modellnek is a becsületére válnának… A fotó lapunkban is megjelent, s amikor nemrég egy közösségi oldalon is megosztottam azzal a megjegyzéssel, hogy ez a tini ma már alighanem édesanya, vagy legalábbis abban az életkorban van, igencsak érdekes kommentet kaptam.
Földesi-Korsós Andrea hatvani pedagógus – aki régi ismerősöm, s nem mellesleg az ismert énekesnő, Lola (akiről lentebb még szó esik) nővére –, megjegyezte: az a kislány bizony, nem más, mint Dammak Jázmin, aki később jelentős karriert futott be. 1999-ben tiniszépségversenyt nyert – utólag így már érthető otthonos mozgása a kamera előtt –, jóval később szépségkirálynő lett, amúgy pedig Hosnyánszky Norbert válogatott vízilabdázó felesége. Andrea elmondta azt is, hogy a kép készítése idején Jázmin az Angyalföldi Tiniszínpad tagja volt, s ezzel a társulattal lépett fel Hatvanban. Onnan az ismeretség, hogy ebbe a tanodába járt testvére, Lola is.

Lola abban az időben még nem Lola, hanem Korsós Judit volt. Az ő életútját talán jobban ismerik a megyében élők, hiszen Hatvanból indult el a hírnév felé. Esetében már a kezdetek is a nagy nyilvánosság előtt zajlottak, hiszen 1998-ban a budapesti atlétikai Európa-bajnokságon a Népstadionban ötvenezer ember előtt ő énekelte a Himnuszt. Ekkor alig volt tízesztendős, de túl volt egy lengyelországi fellépésen is: Hatvan testvérvárosában, Jarocinban mutathatta meg tehetségét egy gyermekfesztiválon. Pár év múlva, már kamaszként nővérével is fellépett ugyanitt, s ezekben az időkben már én is készítettem néhány fotót róla. „Korsós Juditból, a hatvani 5. Számú Általános Iskola nyolcadik osztályos tanulójából mára igazi sztár lett. Igaz ez akkor is, ha ugyanolyan közvetlen, barátságos és nyitott lány maradt, akár bármelyik társa. Beszélgetésünkre édesapja is elkíséri. Korsós Zoltán több mint szülő: vigyázza kisebbik gyermeke minden lépését a sportszerűtlen könyöklésektől sem mentes úton, amelyre Judit lépett” – írtam róla 2003 áprilisában. Ez idő tájt már számos európai országban koncertezett, majd 2005-ben ötödik helyezést ért el az Eurovíziós Dalverseny nemzeti döntőjében. Lola néven a legelső albuma 2006-ban jelent meg Álomtánc címmel. Innentől minden rajongója ismeri pályafutását. Jó érzés volt visszanézni azokat a felvételeket, amikor még csak annyit lehetett tudni, hogy egy kedves, vidéki kislány megpróbál – nem is annyira bátortalanul – becsöngetni a siker kapuján.

Összeállításunk harmadik szereplője – megengedve magamnak az elfogultságot – egy olyan, már nem is annyira „fiatalember”, akinek léte első perceitől figyelemmel kísérem minden mozdulatát. Kisgyermek korában testvérével együtt magammal cipeltem a rockkoncertekre, híres zenekarok fellépéseire, s olyan interjúkra is, amelyeket a kemény zene illusztris képviselőivel készítettem. Mivel családi körben is állandóan rockmuzsika dübörgött a hangszórókból, talán nem véletlen, hogy az első olyan kamaszkori „hóbortja”, amelyet soha nem unt meg, a gitározás volt. Persze, ezt akkor még nem tudhattuk teljes bizonyossággal.

Az egyik alkalommal Nagy Feróval, a Beatrice vezetőjével zsűriztem egy amatőr rockfesztiválon, ahová Botit és öccsét, Örsöt is elvittem. Az ő kérésük volt, hiszen a Ricse munkásságát már kisgyermekként megismerték, a zenekar emblematikus babos kendőjével díszített pólókban jártak, s betéve tudták a Jerikó, a Nagyvárosi farkas, a Térden állva című számokat és a többi, már akkoriban is legendásnak számító nótát.

Amikor elkészült Feró és a gyerekek közös fotója, aligha gondolhatta bárki, hogy az ország talán legismertebb rockere és Tari Botond valaha egy jóval nagyobb pódiumon is egymás mellett áll majd.
