100. születésnapjára megújulhat Zsófia, a selypi „öreg hölgy”

Annak idején áldatlan állapotokról számoltunk be: mindössze nyolc embert alkalmaznak – írtuk –, ám folyamatos munkát ők is januárban végeztek legutóbb. Azóta csak alkalomszerűen hívják be őket, s a fizetésüket is hektikusan utalják. „Ha nem lenne hitelünk a közeli kisboltban, már éhen haltunk volna” – mondta akkor a dolgozók egyike, a felesége pedig hozzátette: előfordult, hogy aprópénzben, rolnizva kapták meg a bérüket.

Ezek után senki sem gondolhatott derűlátóan a Selypi-medence egyik legpatinásabb üzemére. Különösen a helyiek voltak lehangoltak, hiszen legtöbbjük még látta bezárni, majd földig rombolni a cukorgyárat és a cementgyárat, amelyek a XIX. század vége óta meghatározói voltak Lőrinci ezen városrésze iparának, s nem utolsósorban a településképnek.

A „klasszikus” termelőegységek közül mára csak a Zsófia maradt meg, amely – s innen az „öreg hölgy” tiszteletre utaló jelzős szerkezete – jövőre lesz százesztendős. Mint a legtöbb üzemet a környéken, ezt is a Schossberger család építtette. Régi épületei a XX. század elejének ­ipartörténeti kultúráját idézik, az ­1960-as évek végéről származó betonsiló pedig tipikus szocreál monstrum.

Szerencsére mostanra alaptalanná vált a környékbeliek aggodalma a jellegzetes építmény jövőjéért. Úgy hírlik, a 2017-es szeptemberi tulajdonosváltás óta a termelés stabilizálódott, a napokban pedig egyéb örvendetes jeleket is észlelhettek az arra járók: a kerítést munkások javítgatták, a kisebbik, még a „hőskorban”, téglából épített siló tetején pedig új cserepek piroslanak.

Igaz viszont, hogy az illetékesek a közvéleményt hivatalosan egyelőre nem szeretnék beavatni terveikbe, így aztán csak a kiszivárgó hírekre alapozhatunk. Egyebek közt arra, hogy a százéves jubileumra teljesen felújítják az objektumokat, talán a malom épületét is. Ami azért is örvendetes lenne, mert messziről látszik, hirdetve az iparosított medence hajdani dicsőségét. S hogy utóbbiból a Zsófia – nevét báró Schossberger Rezső egyik leányáról kapta – mennyire vette ki a részét? Meglehetősen, hiszen bár soha nem foglalkoztattak annyi embert, mint a közeli nagyobb egységek – a cukorgyár, a hőerőmű vagy akár a cement- és eternitművek – de azért a „csúcson” a százat is meghaladta az alkalmazottak száma. Az követően pedig, hogy jó pár éve a faszerkezetes belsőt modernebbre cserélték, akár napi 250 tonna gabona feldolgozására is alkalmassá vált a legendás malom.

A történések optimizmusra sarkallnak. A múltkori, panaszos írásunkban úgy fogalmaztunk: a selypiek minden rossz élményük ellenére bíznak abban, hogy ha ritkán is, olykor azért előfordulhatnak csodák. Lehet, hogy a derűlátóknak ezúttal igazuk volt?