Kótai Tamás: A munka időtlensége mindent kárpótol

– Az életrajzi adatai azt sejtetik, a képzőművészethez egyenes volt az útja. Meghatározható, mikor született az elhatározása, hogy e pályát választja?

– Nem gondolom, hogy ez egy elhatározás lett volna a kezdetekben. Gyerekkorban egyéni próbaéneklés után gyorsan megszabadították az énekkart a személyemtől. Kicsit később kiderült, a rajzszakkör testhezállónak bizonyul, ahol egykori tanítónőm mutatott nekünk homokfestést, batikolást, egyéb technikai játékokat. Innen a későbbi rajzszakkörök és iskolák, majd a főiskola elvégzéséhez nem kellett erősítenem magamban az amúgy is kialakult vizuális felületen mozgó gondolataimat, elhatározásomat.

– Kevés híján 30 évig élt Szentendrén. Közel a fővároshoz, a képzőművészvilághoz. Van annak következménye, hogy Mezőszemere messzebb van? Miért erre a községre esett a választás?

– Az embert meghatározza és befolyásolja a környezete is. Szellemi táplálékainkat már nem feltétlenül csak a közvetlen környezetünk és annak apró rezdülései adják, a világ információs dömpingjében akár el is veszhetünk. Meg kell tanulnunk szelektálni, hárítani, és ezen belül mégis igazi katarzisokat megélni. Mezőszemerei jelenlétünk nem egy előre megfontolt mérnöki döntés volt. Megelőzték baráti beszélgetések, logisztikai pozíció, személyes impulzusok, de mindenekelőtt talán a rajtunk „kívülálló” sors.

– Egyetemen tanít. Tűnnek-e fel tehetségek, s velük mi a mester dolga?

– Egerben az Eszterházy Károly Egyetem Vizuális Művészeti Intézete életének vagyok részese, amely nap mint nap vet fel új kérdéseket, kihívásokat az újabb generációkkal való civil és szakmai párbeszédben. Ennek, mint minden iskolai helyzetnek, megvannak a maga nehézségei, buktatói, de egy-egy hirtelen elénk táruló jó megoldás, kreatív gondolat, jó munka örömmel tölt el. Arra, hogy mi a mester igazi dolga, szerintem nincs recept, mindnyájan külön ízlésvilágot képviselünk és nem egy egzakt tudományágról beszélünk a képzőművészet esetében, ami napról napra változik technikailag is és filozófiájában is. Igyekszünk a világ művészeti eseményeit figyelemmel kísérni és ezekről diskurzusokat folytatni a diáksággal. Talán a mester dolga szenzitíven reagálni a munkákra, ötletekre, feladatmegoldásokra és mindennek a minőségét és jövőjét a megfelelő irányba terelgetni, nem túlhangsúlyozva befolyásolni, hogy az individuum szabadon rajzolhassa egyéni arcát.

– Szihalom egyfajta ­központja lett a művészeti életnek. Mi kell ahhoz, hogy egy kistelepülés betölthessen ilyen fontos szerepet?

– A képzőművészek közül többen érintettek vagyunk Mezőszemere, Szihalom és e községek környéke életében. Láttunk már más jóléti országokban hasonló kistelepülésen elképesztő méretű, tartalmú kortársgyűjteményt és időszaki kiállításokat szervező múzeumokat, galériákat. Nem gondolom, hogy Szihalom vagy Mezőszemere a művészeti élet központja lenne, de remélem, egyfajta fontos pontjai lehetnek. Részünkről ez a munka már tavaly elkezdődött Szihalmon a Magyar-Tár-Házban létrehozott Szabadkéz Galéria és Művésztelep működtetésével. A Mezőszemerei Művésztelepen rengeteg képzőművész megfordult már, tudatva a hazai alkotók körével, hogy itt történik valami. Ez Szihalmon is így alakul.

Ami kárpótol, az a munka időtlensége

Kótai Tamás Munkácsy-díjas festőművészt arra kértük, osszon meg pár tudnivalót személyes életéből, az alkotói munkáról, illetve amennyi „titok” az olvasóra tartozhat, a magánéletéből is. Szavai szerint „A munka időtlensége mindent kárpótol. Amikor minden objektív felület átalakulhat, kikapcsolhat, lebeghetünk az időtlenségben és utána kontrollálhatjuk, mire is voltunk képesek ebben az éteri állapotban. Többszöri visszatérő gondolatom szerint a megszakadt és elvesztett tradicionális vonal folytatását és az egymásnak adott emberi üzenetek formáját segítheti a progresszív képzőművészeti kreativitás, ami talán egyfajta egyéni tradícióépítés váltófutása lehet. Stafétát kapni és adni. Üzenetet adni és kapni. Család és barátok nélkül nincs élet.”