A lovak szeretetére buzdít az első magyar hármas-szintű fogathajtó steward

– Nemrégiben derült ki, hogy Ön lett Magyarország első hármas-szintű fogathajtó stewardja. Avassuk be a laikusokat is, mitől különleges ez az elismerés?

– Először is kezdeném azzal, hogy ki, vagy mi is az a steward. Úgy szoktam definiálni, hogy fogathajtó versenyeken a bíró és az állatorvos közötti pozíció, ami elsődleges célja a versenyeken a lovak biztonságának, jólétének felügyelése, biztosítása és a versenyzők segítése. Számomra azért különleges az előléptetés, mert a fogathajtó-szakágban stewardként ez a legmagasabb szint és Magyarországon eddig még senki sem érte ezt el. Bizonyos kategóriájú fogathajtó versenyeken már a kettes-szinten is tevékenykedhettem főstewardként, és most, hogy ezt elértem, a világ bármely pontján megrendezett bajnokságokra, sőt még akár világbajnokságra is delegálhat a Fédération Equestre Internationale (FEI). Nagyjából úgy kell ezt elképzelni, mint amikor a nemzetközi futballszövetség a nagyobb rangú találkozókra küldi a játékvezetőket.

– Mit jelent számára az előléptetés?

– Nagyon büszke vagyok arra, hogy sikerült mindezt elérnem. Tulajdonképpen 2014 óta vagyok steward, ezt a célt már akkor kitűztem magam elé. Most pedig nagyon örülök, hogy megvalósíthattam az álmomat.

– Ha már 2014, akkor beszéljünk kicsit a kezdetekről. Hogyan került közel a fogathajtáshoz és egyáltalán a lovakhoz?

– Lovas-családba születtem, nagyapám Mátyus Viktor volt, aki többek között Szilvásváradon dolgozott, emellett versenyzett is, például az 1978-as kecskeméti négyes-fogathajtó világbajnokságon az előkelő egyéni ötödik helyet érte el. A családomban tehát mindennapos szerepet játszottak a lovak. Nagyapám halála után sok lovasversenyen jártunk úgymond „dolgozóként”, szüleim ugyanis fogathajtó-bírók voltak. Ahogy pedig telt az idő, én is be lettem fogva a munkába. Elindultam hát a saját utamon, előbb maratonbíró lettem, később a külföldi bírók mellett írnokként tevékenykedtem. Így kerültem 2014-ben az izsáki négyes Európa-bajnokságra, ahol egy lengyel fősteward segédje és a tolmácsa lehettem. Ő pedig a sikeres versenylezárás után meghívott magához egy továbbképzésre a lengyelországi Poznanba. Ekkor végeztem el a képzést, és lettem egyes-szintű steward.

– Mennyi munka szükséges ahhoz, hogy valaki ilyen szintre jusson ezen a területen?

– Az biztos, hogy sok versenyen kell megjelenni a kellő tapasztalat megszerzéséhez, mivel ez nemcsak egy adminisztratív szint, ahol bárki, aki leteszi a vizsgát, máris automatikusan előreléphet, mondjuk egyesről a kettes szintre. Ahhoz, hogy megtartsuk hivatalos személyi besorolásunkat, három évente frissítő képzésen kell részt vennünk, és ha esetleg előre is szeretnénk lépni, azt a Magyar Lovas Szövetség támogatásával kísérelhetjük meg. A sikeres vizsga teljesítésén túl a FEI is megvizsgálja a szakmai múltunkat és kikéri a korábban velünk együtt dolgozó főstewardok véleményét is munkánkról. Ha itt minden sikerül, pár hetes átfutással kaphatjuk meg az új szintünket. Esetemben ugyanez volt idén a hármas szinttel is: a FEI szabályzata miatt a kettes szint után legalább három évet kellett aktívan tevékenykednem és legalább hat versenyen főstewardként szolgálatot teljesítettem. A kötelező számokat az első évben letudtam, de meg kellett várnom a három év elteltét, hogy jelentkezhessek a hármas szintre. Ez alatt természetesen igyekeztem aktívan tölteni az időt.

– Hosszúnak és bonyolultnak tűnik...

– Nem egyszerű, de nem is ördögtől való. Volt olyan évem is, amikor nem kellett volna elvégeznem a frissítő képzést, ám a biztonság kedvéért inkább jelentkeztem, hogy találkozhassak a nemzetközi kollégákkal és halljam a legújabb szabályváltozásokat. Szerettem volna tisztában lenni a legfrissebb információkkal.

– Történelmi hagyományaink miatt is megkerülhetetlenül lovas-nemzet vagyunk, ennek ellenére az elmúlt években a sajtóban nem nagyon lehetett olvasni túl sok kiugró nemzetközi sikerről. Ön hogyan ítéli meg a lovassport helyzetét Magyarországon?

– Azért elmondhatom, hogy napjainkban is vannak szép sikerek a magyar fogathajtásban, csak sajnos sokszor nem éri el az adott hír a megfelelő ingerküszöböt. Persze vannak jelenségek, ami mellett nem mehetünk el. Ami leginkább szembetűnő szerintem, hogy régen nagyon sok állami cég állított ki fogatot, így sokan kvázi állami szponzorációval versenyeztek – persze a kellő tehetség akkor is nélkülözhetetlen volt a jó eredményekhez. Régen továbbá másabb stílusú fogathajtást igényelt a sport. Napjainkban legfeljebb pár olyan fogatról tudok, amelyet állami gazdaság tart fent, így a sportoló az adott ménesgazdaság, vagy nemzeti park támogatásával versenyez. A legtöbb versenyzőnek vagy saját szponzora van, vagy éppen saját üzletéből és családja támogatásából tartja fent fogatát. Ez lehet az egyik magyarázat arra, hogy manapság talán kevesebb versenyzőnk van, hiszen nagyon költséges sportágról beszélünk. Mert például amíg egy díjugrónak – kicsit lebutítva a példát – csak egy lószállítóra, egy lóra és egy nyeregre van szüksége a versenyzéshez, addig egy fogathajtónak minimum három kocsit kell vinnie magával, minden versenyszámra külön kiegészítő felszerelés szükséges, nem beszélve a körülötte lévő segítő emberekről. Itt sokkal nagyobb infrastruktúrát kell megmozgatni, és ez nyilván igencsak költséges. Ez az egyik oldal, a másik pedig az, hogy az utóbbi időben egy kicsit megváltoztak a nemzetközi trendek.

– Vagyis?

– A nyugati fogathajtók sokat fejlődtek, mi több, egyik-másik versenyző talán túl is nőtt a magyarokon, ezért is tudnak eredményesebbek lenni. És persze maga a sport is folyamatosan változik, átalakul egy kicsit; ahogy például a Formula 1-ben minden évben kitalálnak valamit, hogy mitől lehet gyorsabb az adott kocsi, hogyan lehet ügyesebben manőverezni, úgy igaz ez a fogatsportra is. Létrehoznak mondjuk újabb hintókat, maratonkocsikat, melyek mellett mindig vannak újabb szabályok is.

– Milyen céljai vannak még a jövőben? Hova tovább ezek után...?

– Technikailag már elértem azt a szintet, hogy világbajnokságon is dolgozhassak, tehát nyilvánvalóan az lenne a következő célkitűzésem, hogy ilyen felelős beosztásban is kipróbálhassam magam. Nagyon szeretném itt is képviselni a nemzetünket. Vágyaim között szerepel még továbbá, hogy eljussak az Egyesült Államokba, merthogy ott is nagyon híres nemzetközi versenyeket rendeznek. Kíváncsi vagyok, hogy a világ azon pontján hogyan versenyeznek a fogathajtók.

– Üzenne valamit a fiatalabb generációnak? Miért érdemes lovakkal foglalkozni?

– Leginkább azért, mert az állatok jelenléte alázatosságra tanítja az embereket, és némi rendszerességet is visz az életbe, ami a mai fiataloknak talán hasznos lehetne. És tudja, azt is mondják, ha nem akarod, hogy a gyermeked káros szenvedélyek rabja legyen, akkor mutasd meg neki a lovakat, és ha beleszeret ebbe az életformába, nem lesz sem ideje, sem pénze azokra.