A pecázás rengeteg sikerélményt jelenthet, vallja az olimpiai bajnok vízilabdázó

– Adja magát a kérdés: hogyan került kapcsolatba a horgászattal?

– A klasszikus eset vagyok. Gyerekkorunkban a Tiszán volt víkendházunk. Ott ismerkedtem meg a horgászattal a folyó mellett. Akkor még persze nem voltak azok a felszerelések, amik most állnak a rendelkezésünkre. Aztán abbamaradt ez egy időre, jó darabig nem vettem pecabotot a kezembe. Az egészet 1999-ben kezdtem el újra. Ekkor már Egerben volt állandó lakhelyem. Szalókra jártam és Verpelétre, amikor ideköltöztem. Akkor már a sport mellett, amennyi időm maradt, pecáztam. Végigpróbáltam majdnem az összes horgászmódszert. Később bojliztam, féderereztem, most pedig pergetek. Pontyokkal kezdtem, de valahogy mégis a süllő volt az én szívem csücske.

– Történt tehát elég sok váltás. Mire emlékszik a pontyozós időszakból?

– Valószínűleg azért untam rá a pontyozásra, mert a rablóhalazásnál én keresem meg a pikkelyest, nem a hal engem. Sokkal aktívabb sport a pergetés. Régen az élsport miatt csak nyáron tudtam elmenni mondjuk egy hosszabb túrára, ami három-négy nap, de akár egy hét is lehetett. Mai fejjel visszatekintve nem tudom, hogyan bírtam a meleget. Számomra egyfajta kikapcsolódást jelentett a pontyozás. Ennek ellenére azért azt is komolyan csináltam, ha már belekezdtem. Az ember csinálja rendesen azt is! Nem versenyszerűen persze, de nem azért mentem oda, hogy akkor bedobjak, és ne fogjak semmit. Ott is szerettem volna szép eredményeket elérni, ami sikerült is.

– Melyek voltak a legemlékezetesebb fogásai?

– A pontyokból fogtam talán öt-hat húsz kilónál súlyosabbat, és egy harminc kilogramm felettit. Hatvanban történt ez egy sóderbánya tavon. Nem vagyok az a típus, aki nagydobra veri. Megvan a fotó róla, meg az élmény, de én nem vagyok egy internetre kirakós alkat. Ragadozó halakból talán a hat és fél kilós volt a legnagyobb süllőm. Amire legszívesebben emlékszem, az egy 90 centiméteres süllő volt. Csukából 12 kilogrammos az egyéni csúcsom. Természetesen kifogásukat követően valamennyien visszanyerték a szabadságukat. Az említettek mindegyikét pergetéssel sikerült partra hoznom. Ma már nem is horgászok máshogy, csak pergetek.

– Nehéz a pergetést elsajátítani?

– Furcsán hangozhat, de olyan dolgokat kellett megtanulni, mint az orsó beállítása. Ha nem jól tekerjük fel a damilt, akkor könnyen fészket csinálunk benne. Nagyon oda kell figyelni, de egy idő után már rááll az ember. Volt ebben egy váltás. Az elején kicsit többet szenvedtem. Nyilván most is csinálok „fecskefészket”, de már nem akkorákat, hanem olyanokat, amiket ki is tudok bogozni.

– A pergetésnél van-e olyan víz, ami erre egyáltalán nem alkalmas, s akad-e, amelyik kifejezetten jó?

– Szerintem mindenhol lehet használni, bármelyik folyón. Technikailag a dobás lehet felül és oldalt indított is. Mint ahogyan a pingpongosok mondják, van tenyeres és fonák. Spiningbottal talán könnyebb dobni, mert az egykezes, de azzal könnyebb gubancot is csinálni. A hal egyébként is az akadókat szereti. Ott érdemes pergetni azért, mert valószínűleg ott van a hal. Nem csak a ragadozó. A pontyhorgászok is kedvelik azokat a tárgyakat, amik megtörik a medret.

– Miként összeegyeztethető az élsport és a pecázás?

– Amikor élsportoló voltam, még nem pergettem, csak akkor, miután abbahagytam. A pergetés reggeltől estig tartó elfoglaltságot jelent. Ha reggel volt edzés, akkor próbáltam délután horgászni ­menni. Most már főleg a Tiszára járok. A Tiszán a süllő pergetés gyakorlatilag novembertől januárig megy, de utána vége.

– Van olyan sporttársa, aki szintén horgász?

– Pergetni már nem jár velem sportolótársam, csak bojlizni. Ő az, aki játszott itt is, Egerben, Kis Gábortól van szó, aki nem rég vonult vissza, fejezte be az aktív pályafutását. Vele voltam néhányszor horgászni. De én alapból szeretek egyedül lenni. Jól kikapcsol, s az ember nagyon sokat tud gondolkozni, nem kell a másikkal foglalkozni, igazából csak ő van, a természet meg a halak. Nem zavar a magány, akár egy hétig is ellennék.

– Fogyasztja is a halat?

– Imádom. Annyi mennyiség van otthon, amennyinek kell lennie. Konyhára is jut, de a legtöbb azért visszakerül a vízbe.

– Ki volt az első mentora?

– Dédnagyapa tanított meg horgászni. A Tisza mellett neki volt először víkendháza. Nekünk is ott lett, és oda jártunk le. Hároméves koromban tanultam meg úszni, pont a Tiszában. Gondolom, onnan ered e hobbi, bár ő tanítani nem tanította, csak leültem, néztem.