Bosszúságot okoz a mesék kedves állata Heves megyében

A mai középkorosztály vagy a még idősebbek számára a hódok sokáig legfeljebb Karl May és Cooper indiánregényeiből voltak ismerősek. Tipikus észak-amerikai egzotikumnak számítottak, amelyek várakat építenek, emlős létükre a víz alatt úsznak, s bundájukból készül a préri vadászainak a sapkája. A magyar gyerekek legfeljebb a mesékből ismerhették ezeket a hatalmas testű rágcsálókat – Hód Ottót például –, ezért pár esztendeje igazi szenzációnak számítottak azok a beszámolók, amelyek szerint a Zagyva térségében hódcsaládokat észleltek.

Nem csak a növényzetre jelentenek veszélyt

A korabeli tudósítások szerint négy évvel ezelőtt az állatok nyomait először Hatvan mellett, a Görbeéri-tó melletti fákon fedezték fel, rövidesen pedig hasonló nyomokat találtak a folyó felsőbb szakaszain, valamint a Heréden átfolyó Bér-patak mentén is. Tavaly már Selypen, az egykori cukorgyári tó környékén, az elmúlt hetekben pedig a Zagyva árterében lévő lőrinci Szent Anna-kápolnánál is megfigyelték a nagy testű rágcsálókat, illetve ténykedésük nyomait: több értékes fa törzsét „körbefaragták”, néhány egyedet ki is döntöttek – köztük egy védetté nyilvánított fűzt is –, a lőrinci kegyhelynél pedig az egyik fát ki is kellett vágni, mert veszélyeztette a kápolna Lourdes-i barlangját. Ám sokszor nem csak a növényzetben okoztak kárt, a hódok által épített torlaszok több esetben a hatvani csapadékvíz-elvezető csatorna bevezetését is elzárták, gátolva a város területén hullott eső és hólé elvezetését.

Megmentésük a vártnál hatékonyabbra sikerült

Valaha a Kárpát-medence az eurázsiai – más néven a közönséges vagy európai – hód élőhelyének számított, de a források szerint a vadászat következményeként a tizenkilencedik század végére csaknem kihalt a populáció. Magyarországon 1858-ban jegyezték fel a földrész legnagyobb testű rágcsálójának az utolsó észlelését. A maradék hódállomány megmentése az 1920-as években kezdődött el szervezett keretek között a skandináv és a balti területeken, s a törekvés az 1980-as, 90-es években új lendületet kapott Közép-Európában is. Utóbbi olyan jól sikerült, hogy tavalyelőtt már a Duna és a Tisza minden kilométerére jutott egy-egy hódcsalád. A szakirodalom külön kiemeli, hogy ekkoriban a spontán vándorlás révén a Zagyva mentén is megjelentek.

Nagyon sok kárt okoz, de törvény által védett

Napjainkra gyakorlatilag hazánk minden jelentősebb vízfolyására eljutottak a hódok. Ahogy arról korábban már beszámoltunk, Heves megyében a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság működési területén először 2013-ban figyeltek meg olyan hódokat, amelyek a Tiszáról úsztak fel a Zagyván, meglepve többek között az adácsi, hatvani, vagy épp a Bene-patak menti lakosokat. A következő évben elérték a Markazi-víztároló környékét, aztán pedig – mint fentebb írtuk – még messzebbre vándoroltak. Fontos tudni, hogy a hód Magyarországon 1988 óta védett állat, természetvédelmi értéke 50 ezer forint.

A „mi” hódjaink nem építenek várat

Az eurázsiai hód sokkal nagyobb, mint észak-amerikai rokonai. A felénk is honos eurázsiai hód súlya elérheti a 35 kilogrammot, testhossza 75 centimétertől egy méteresig is terjedhet, amihez 30–40 centis lapos, pikkelyes farok csatlakozik. Barna bundája tömött, selymes és vízhatlan, szemei kicsik, orrát és fülét bőrlebennyel el tudja zárni a víz alatt. Kiválóan úszik, a hátsó lábain úszóhártya köti össze ujjait. Az európai hód kanadai rokonával ellentétben nem épít hódvárakat, gátat vagy torlaszokat is ritkán emel, vackát a partfalban ássa ki. Az akár tízméteres hosszúságot is elérő folyosórendszer bejárata a vízből nyílik. Vándorlására táplálékszűke esetén kerülhet sor. A faj kizárólag növényi eredetű eledelt eszik, az intenzív rágásra metszőfogai folyamatos növekedése miatt is szükség van.