Volt tanárától kapott hitvallással szolgál már 30 éve az elismert bélapátfalvai szakápoló

A mentőegység tagjai – Csathó Mónika, Bajzát Ferenc és Fónagy Miklós – elképedve fogadták a riasztást: bankrablók kértek azonnali segítséget súlyosan megsebesült társuk, s egy másik sérült ellátására. A helyszínen fegyverrel hadonászó álarcos férfiak fogadták őket, s ordítva követelték, hogy mielőbb lássák el a comblövést, illetve fejsérülést szenvedett társaikat. „Igyekezzetek, mert mindjárt melléjük kerültök ti is” – bökdösték őket a puskákkal.

– Tíz percig tartott, de örökkévalóságnak tűnt az a mentés – jegyzi meg Fónagy Miklós, aki a mentőszolgálat Csopakon rendezett, az egri csapat győzelmével végződött országos szakmai versenyén élte át ezt az élethű eseményt.

Az akkori, nem mindennapi próbatétel kapcsán – mint a siker tolmácsolója – ismertem meg ezt a közvetlen, jó kedélyű mentőápolót. Jellegzetes göndör, szőkés fürtjeinek köszönhetően Nagyvisnyón – megkülönböztetve ezzel a hasonló vezetéknevűektől – a Szöszke ragadványnevet örökölte, így emlegeti ma is mindenki, aki csak ismeri.

Szülőfalujában érlelődött meg benne az elhatározás, hogy követi az ápolóként és gépkocsivezetőként dolgozó nagybátyját, a mentőtisztként tevékenykedő keresztapját a szolgálatnál. Igaz, eredetileg nem erre a hivatásra készült, erősáramúberendezés-szerelő szakmát szerzett, ám belevágott. Harminc éve, március elsején „megyehelyettesként” öltötte magára először az egyenruhát, s került ideiglenesen helyettesítő ápolóként Gyöngyösre, ahol két évet húzott le. Megszerette a mentőzést. Mentőtechnikus képesítést szerzett, amihez örökre szóló hitvallást kapott egy tanárától:

„Bárkihez is mentek, úgy bánjatok vele, mintha az édesanyátok lenne.”

Úgy tartja a mondás, a tűzoltók oda mennek, ahonnan mások menekülnek, a mentők oda sietnek, ahol általában nagy a baj. Ilyen eset volt a tűzkeresztsége is.

– Eger és Bakta között kisodródott egy autó az S-kanyarban, s telibe találta az út menti fákat. Rémisztő volt, hogy már nem segíthettünk, mind a négy utas a helyszínen meghalt – mondja Szöszke, aki nehezen viselte annak a három év körüli, altatót nyelt gyereknek az elvesztését is, akiért mindent elkövettek. Szárnyakat ad viszont a sikeres életmentés, mint a víz alá került strandoló esetében, akit másfél órás küzdelem után stabil állapotban vittek be a kórházba.

Szöszke harmincig számolta a mentőautóban történt szülések számát. Ám egy egerszalóki eset mélyen bevésődött az emlékezetébe. Bajzát Ferenc kollégájával riasztották őket koraszülés miatt. Azt tapasztalták, hogy a nőnek erős fájdalmai vannak, s már a magzatvize is elfolyt.

Mindükbe beleívódott a segítő szándék

Fónagy Miklós olyan családi környezetben nevelkedett, ahol mindenkire alapvetően jellemző a segítő szándék. Közülük a mentőszolgálat tagja lett a nagybátyja, Nagy Géza, valamint a keresztapja, Kiss László, akik példát mutattak a pályaválasztásban. Követte őket Miklós és a testvére, Gábor is, aki mentőtechnikusként dolgozik. Szöszke fia, Dániel pedig ma a nyíregyházi mentőtiszti főiskola nappali tagozatos hallgatója. A sokáig aktív labdarúgóként sportoló Miklós szabad idejében az Eger SBS NB I-es férfi, valamint az Eszterházy SC felnőtt női kézilabdacsapat mentős segítője, aki eddig több mint száz alkalommal állt készen a kispadnál.

– A kocsiban kellett levezetni a szülést. A farfekvés, s az ezzel járó komplikációk miatt a baba halva jött a világra. Azonnal Lélegeztetni kezdtük, elláttuk a gyereket, amíg a rohamkocsi személyzete át nem vette tőlünk. A szülészet ügyeletes orvosa elismerően jegyezte meg, hogy ez ott bent is kemény munka lett volna...

Amikor azután Bélapátfalván létrehozták a mentőállomást, Miklós Egerből átkérte magát oda. Ám a régi kollégáival nem szakadt meg a kapcsolata, ma is hálával gondol azokra, akik önzetlenül osztották meg vele a tapasztalataikat. Jólesett neki, hogy együtt örültek vele, amikor most – elismerve a három évtizedes hűséges szolgálatát – dicsérő oklevéllel köszöntötte dr. Csató Gábor, az OMSZ főigazgatója.