A Tisza-tónál talált hivatást a kiskörei szakaszmérnök

– Nagy szeretettel és nosztalgiával gondol szülőfalujára, Bodonyra. Mit adott önnek az ott töltött gyermekkor?

– Sokat köszönhetek a szüleimnek, a nagyszüleimnek, a nővéremnek. Különleges időszak volt, hiszen – akkor még természetes módon – több generáció élt együtt. Igazán szeretetteljes családban nőttem fel. Ez a mátraaljai kis falu pedig a gyerekkorom kincsestára volt. A kertünk végében volt egy kis patak, emlékszem, rengeteg időt töltöttünk itt, megannyi lehetőséget adott a játékra. Így a víz már gyerekkoromtól kötődik hozzám. Sokat jártunk az erdőbe is, és mindig azt tanították, hogy vigyázzunk a természetre. Ettük az erdő-mező gyümölcseit, olyan szabad gyermekkorunk volt, ami ma már ritka. A helyi plébánosnak, Fias Istvánnak is sokat köszönhetek, ő terelgetett minket, gyerekeket, a lelki nevelést tőle kaptuk.

– Akkor mondhatjuk, hogy már itt megvolt az indíttatás a pályaválasztásra, hogy később vízügyi területen szeretne dolgozni?

– Nem, teljesen véletlenül alakult így. Gyerekkoromban az csak a játék volt, a szabadidő eltöltése. Amikor viszont Parádra kerültem a felső tagozatba, majd az iskola tornászcsapatába, akadt ott egy parádi fiú is, aki egy évvel volt idősebb nálam, én ballagtattam. Parádról általában Gyöngyösre vagy Egerbe mentek továbbtanulni, ám ez a fiú úgy döntött, Miskolcot választja, és a vízgazdálkodási szakot.

– Tartottuk a kapcsolatot, s végül úgy döntöttem, én is erre a szakra megyek. Édesapám először hallani sem akart erről – pusztán azért, mert jót akart –, de addig-addig rágtam a fülét, míg végül beadta a derekát. Érettségi után a bajai főiskolára jártam, ott szereztem meg a mérnöki diplomámat. Később – már munka mellett – a két szakmérnökit, a környezetvédelmit és a vízgazdálkodásit is elvégeztem. Minden tanáromtól nagyon sokat tanultam, hálás vagyok nekik az odaadó tevékenységükért. Érdekes az élet egyébként, mert míg én végül ebben a szakmában helyezkedtem el, az említett barátom remek futóedző lett. Azt gondolom, nincsenek véletlenek az ember életében, minden okkal történik.

– Hogyan került végül Kiskörére, mely immár évtizedek óta otthona is?

– A főiskola után elhelyezkedtem Gyöngyösön fél évre, aztán jött a katonaság. Miután leszereltem, 1984-ben, már nem az előző céghez mentem vissza. Hat munkahelyet pályáztam meg, végül Kisköre mellett döntöttem. Azt mondták nekem akkor, hogy itt van ez a – „leánykori nevén” – Kiskörei Víztározó, amivel nem igazán foglalkozik senki. Akkor még csak pár éve létezett, 1978-ban töltötték fel erre a szintre. Mondták, hogy kellene mérni, felméréseket végezni, csatornákat építeni, a helyét megtervezni.

Utólag visszagondolva, olyan volt ez nekem, mintha a kezembe adták volna a nyerőszámokkal kitöltött lottószelvényt.

Minél jobban megismertem, annál jobban megszerettem a tározót, és ez nem múlt el. Több magasabb pozíciót is kínáltak már nekem az évek alatt, de úgy érzem, én itt vagyok jó helyen. Elmondhatom, hogy a munkám a hobbim is.

– Úgy tűnik, keresi a kihívásokat a munkában. A magánéletben is így van ezzel?

– Mindig kellenek tervek. Kitűzött cél nélkül nem is tudok létezni. Lehet ez szakmai napi feladat vagy távolabbi elképzelés is. Régi vágyam volt például az El Camino zarándokutat végigjárni, aztán, amikor Lovas Attila barátom felvetette, hogy az ötvenedik születésnapja alkalmából nekiindul, én azt mondtam neki, hogy vele tartok. A magam részéről ennek elsősorban spirituális indíttatása volt. Nehéz volt az út, de egy percig nem gondoltam rá, hogy feladjam. Fantasztikus élmény volt.

– Számos díjjal honorálták már a munkásságát. Legutóbb Környezetünkért díjat adományozott önnek dr. Nagy István agrárminiszter a környezetvédelmi világnap alkalmából. Hogyan tekint ezekre az elismerésekre?

– Érdekes visszagondolni minderre. A legelsőt három évvel azután kaptam, hogy idejöttem dolgozni, kiváló dolgozó címet vehettem át. A rendszerváltás után aztán több kitüntetést is kaptam, de egyre sem számítottam. Voltak alacsonyabb és magasabb rangúak is az évek alatt, de nekem mind egyformán fontos. Mindez abban erősít meg, hogy jó úton járunk, jó az irány, amerre a szervezet tart. Ha egyéni elismerés is volt, de a csapatmunkát is dicsérte.

– Van már elképzelése arról, mivel tölti majd az idejét, ha nyugdíjba vonul?

– Egyelőre nem tudom, hogyan alakul majd az az időszak, amikor már nem leszek aktív tagja a mérnökségnek. Úgy vélem azonban, ez az élet rendje. Persze, figyelemmel kísérem majd a szakaszmérnökség életét. Az biztos, hogy nem szakadok el a Tisza-tótól, szeretnék majd itt vízitúrákat szervezni. Számomra az a legfontosabb küldetés most, hogy a fiataloknak át tudjuk adni a megszerzett tudást. Szeretnék magam után olyan csapatot hagyni, amelynek tagjai az elődeink és a mi generációnk munkáját is továbbviszik és továbbfejlesztik. Így a kiskörei szakaszmérnökség a következő időszakban is ismert és elismert maradhat.

Névjegy

Fejes Lőrinc Bodonyban született, 1960. december 24-én. Két felnőtt gyermeke van. Végzettsége szerint környezetvédelmi és vízgazdálkodási szakmérnök. A Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság Kiskörei Szakaszmérnökségén 1984 óta dolgozik, és 2000 óta ­vezeti azt. Számos díjjal ismerték el lelkiismeretes munkásságát, egyebek között 2007-ben Miniszteri elismerő oklevelet vehetett át a környezetvédelmi és vízügyi minisztertől, majd 2013-ban a Magyar Ezüst Érdemkeresztet is megkapta. A Környezetünkért díjat idén ítélték oda neki a környezetvédelmi világnap alkalmából. Azt vallja, hogy a hobbija is a munkájához, a Tisza-tóhoz köti.