megemlékezés

2021.08.05. 17:30

Ma is emlékeznek Mikófalván – Ezt kellett átélni a Rákosi-korszak üldözötteinek

A hetven évvel ezelőtti események kutatása alapos volt, most a hosszú távú hatásokat érdemes vizsgálni.

Tóth Balázs

Ahogyan arról korábban beszámoltunk, Mikófalván idén is megemlékeztek az ötvenes évek kitelepítéseiről és kuláküldözéséről. Breuer Klára, akinek családját akkoriban az egyik hortobágyi zárt táborba telepítették, férjét pedig Mikófalvára, elmondta, 1953–54 után ezeknek a családoknak ugyanaz a szomorú sors jutott. Bár Sztálin halála után amnesztiát kaptak, nem mehettek vissza otthonaikba, ingóságaikat, ingatlanaikat nem kapták vissza, csak segédmunkát végezhettek, s ugyanez igaz volt a parasztemberre és a városi polgárra is.

A gyerekeiket nem engedték tanulni, később osztályidegennek minősítették őket. A pártállam a magyar társadalom szövetét akarta szétszaggatni. Ha egy faluból a Hortobágyra három családot kitelepítettek, akkor „lelkesebben” mentek be a többiek a téeszbe, de a városi szomszéd is „kezelhetőbbé vált”. A történeti kutatás igazán 1990-től indulhatott, a sok és komoly munka után szerinte ma arra kellene fókuszálni, hogy milyen hosszútávú társadalmi hatásai lettek a kitelepítésnek. Várják azt is, hogy a közvélemény is kellő figyelmet fordítson az ő életükre.

Breuer Klára szerint a mikófalvi csoport abban járt szép példával elöl, hogy egy oszlopra írták fel a Budapestről kitelepítettek és az őket befogadó mikófalvi kulák családok neveit. Azt hangoztatják, a helytörténetnek mindenütt része kell, hogy legyen ez az esemény. A Kitelepítve Mikófalvára című könyv abban szintén különleges, hogy mind a falusi családok, mind a kitelepítettek leszármazottai megszólalnak benne. Azt remélik, hogy a kötetet a Nemzeti Emlékezet Bizottsága jóvoltából újra ki lehet adni. Nagyon fontos lenne, hogy a fiataloknak minél több ilyen könyv a kezébe kerüljön, s a tanárok beszéljenek velük az ötvenes évek helytörténeti aspektusairól, mert nem értik, mi minden történhet egy-egy közösséggel.

A hetvenedik évfordulón is megemlékezést tartottak a Mikófalvára kitelepítettek és leszármazottaik a községi emlékműnél Fotó: Tóth Balázs / Heves Megyei Hírlap

Kovács Joachimné, Ilonka szerint nagyon szomorú időszak volt akkor a kulákokra, utána pedig a parasztságra. Amikor kifosztották őket mindenükből, következtek volna azok, akiknek még volt valamijük.

– Mindent be kellett szolgáltatni, mi meg ehettük a lekváros kenyeret. Az anyósoméknál lakó deportáltak kislánya elment segíteni a szomszédoknak, kapott tőlük kukoricát, krumplit, libát, hogy pótolják az élelmet, de azt is elvették, hiába mondta anyósom a rekvirálóknak, az nem az övék. A hízott libát ők ették meg – idézte föl Kovács Joachimné.

Hozzátette, a rekvirálók helyiek voltak, akik azoknak a gazdáknak az asztalánál törülték meg a szájukat, ahonnan mindent elvittek. Úgy gondolták, ha azok tönkremennek, övék lesz a világ. De dolgozni nem szerettek, a kocsmában ülésből nincs élelem. Ilonka néniék mindkét szomszédját, s unokabátyját is kuláknak minősítették. Szülei segítették őket, mert nem ezt a sorsot érdemelték, hogy a sajátjukból kitúrták őket. Ha valaki szólt, mindjárt kapták és vitték Recskre, unokabátyja és más rokona is volt ott. Azokat is kínozták, akik nem tudtak beszolgáltatni. A mikófalviak vallásosak voltak, összetartóbbak lettek, segítették egymást, amivel tudták.

Iszonyatos küzdelem a felállásért, csak némi nemű kárpótlás

Breuer Klára szerint a talpra állási küzdelmet, amit folytattak a kitelepítésben, kulákosításban érintett családok, jobban meg kell, hogy ismerje a társadalom. 1953-ban minden tekintetben elvetették a valóságos rehabilitációt. Az 1951-ben magukkal vitt fejenként ötven kilónyi ingóságból ágydeszka és bögre maradt, majd nekik kellett megtalálni, hogy hol laknak, szállnak meg. Utána jött a hallgatás. Míg 1990-ben 56-ot a társadalom valamennyire ismerte, a kitelepítésről nem sokat tudott. Komoly eredmény volt, hogy a parlament egyáltalán elítélte, s a végén kaptak valamiféle kis kárpótlást. Viszont ők azt kérdezik: ki lakik a házamban? A kuláklistára tetteknél ugyanaz volt, ráadásul kimaradtak, akiket falun belül telepítettek át. Morálisan meg kellene őrizni az emberek emlékét.

Említett olyan esetet, hogy a termést, még a földről, a cséplőgép alól elvitték, másnap azonban jöttek, hogy megnézzék a padlást. A sógora azt mondta, „fölmehet, de le nem gyön, mert agyonüti”. A társaság éjszakánként is zaklatta a családokat. A férje akkor volt katona (illetve kulákként munkaszolgálatos), ő attól tartott, hogy a zsidók után jönnek a kulákok, fölhányják őket a kocsira és mind elpusztítják. Félt, hogy mire hazajön, a családból nem marad senki. Később kicsit könnyebb lett a sorsuk, aki pedig részt vett a dologban, nem mert feléjük menni.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában