Sós István vallja: Eger mindig is az otthonom, a szívügyem volt

– Tősgyökeres egri lévén már születésétől fogva adott a lokálpatrióta szemlélet. Hogyan került az élete középpontjába a város szépítése?
– Mondhatjuk, hogy így van. Itt születtem, ide jártam iskolába, majd Miskolcon lettem kohómérnök. A város mindig is az otthonom és szívügyem volt. Végzés után egyből Egerbe tértem vissza dolgozni, 1972-től öntödevezető voltam a rendszerváltozásig. Az Egri Városszépítő Egyesület 1982-ben alakult. Akkoriban zajlott egy nagy rehabilitációs program, s a korabeli vezetés a belváros és z ott található belső udvarok megszépítésén dolgozott, mondhatni nosztalgikus szemlélettel. A sufnikat, düledező építményeket lebontották, s a közterekre szép kandellábereket, térkövet, utcabútorokat álmodtak. Itt jöttem én a képbe, hiszen, ha a városban van egy öntöde, akkor miért is ne gyárthatná azt, ami a megújuláshoz szükséges. A sokhelyütt manapság is látható még két- és háromágú kandelláberek, utcabútorok, amelyek a mi munkáink. 

A városszépítő munkánk megkezdésével egy időben bontakozott ki az idegenforgalom, s nyilvánvalóan Eger érdekét szolgálta a tevékenységünk. De nem csak ez, hanem az emlékek állítása is fontos volt, egy régi sírhelyet felújítva készült el a Tűzoltó téri örökmécses is, amely eltűnt katonáknak állít emléket. A temetők gondozását is figyelemmel kísértük, Vidróczki sírjához kopjafát állítottunk. Egyébként büszke vagyok rá, hogy az öntödéből nem csupán a városba kerültek olyan tárgyak, amelyek szépítik a környezetet, például a posta száz öntöttvas postaládája is hozzánk fűződik.

– Az érsekkerti szökőkút hogyan került a helyére?
– Ó, a Danubius szökőkút a Bárány uszodában volt eredetileg és elég kalandos volt újra megalkotni. Emlékek és képek őrizték már csak, hiszen egy lelátóépítés során elbontották. Volt egy fotó, emberek ültek a szélén, köztük Bárány Géza. Tudtuk, hogy 44-es lábmérete volt, a kép alapján abból rekonstruálta egy tervező a kút méreteit. Aztán forrásokat kerestem. Az első húsz évben ez kicsit talán nehezebben ment, később ahogy egyre több kézzelfogható eredményünk volt, kiépült a bizalom és nem kellett már annyira kilincselni, de persze mindig fontos volt a személyes találkozás, a jó kapcsolat, netán a barátság és az, hogy a támogató magáénak érezze a célt. 

Az, hogy egy magánszemélynek ez ilyen fontos volt, sokat segített. Felnémeten volt már akkor is az Omya Hungária Kft., ők segítettek alpoki márvánnyal. Konkrétan megmondták, hogy ha kiválasztjuk és megadjuk a méreteket, akkor megkapjuk. Löffler Erzsébet, Farkas Imre és Kis Sándor kőszobrász tartott velem. A tizenöt tonnányi anyagot végül a Flott Trans segített hazaszállítani két kamionnal, a kutat pedig a millenniumi ünnepségen fel is avattuk. Minden tervünk megvalósulására egy nagy kalandként emlékezem vissza. A Szent József park is a mi munkánk, az sem volt mentes a fordulatoktól. Az ott található kupola tervezője az átadáskor azt mondta, én megrajzoltam, de nem gondoltam, hogy meg is csináljátok. De ha valamit elhatároztunk, akkor addig mentünk, amíg megoldást nem találtunk. A városi épületek díszvilágítása is ilyen volt, a céggel, amely készítette, pályázatokat kerestünk, hogy meg tudjuk csinálni.

– Később a városgondozás, majd a strand vezetőjeként nem csak a cégeket vitte sikerrel, de bevonta azokat az építő-szépítő munkába is. Mindig és mindenhol látja a fejleszteni valót?
– Ahogy megkértek, hogy a csőd szélén álló városgondozást vezessem, fontosnak tartottam, hogy a cég jól működjön és nem csupán a köztisztasági feladatokat lássa el. A nyereséget fejlesztésekbe forgattuk. A Szépasszony-völgybe így került a Szépasszony-szobor, a kissé elhanyagolt völgy üzemeltetése, megújítása is fontos feladat volt. Utána párhuzamosan a veszteséges strand vezetése is hozzám került, egy év alatt nyereséges lett. 

Egyébként a strand és a völgy olyan volt, hogy ha a városgondozásnál megteltem problémákkal, csak kimentem a medencékhez vagy a pincékhez és egyből elöntött a nyugalom. Elkezdtük a burkolatok, a vízterelők helyreigazítását. A piacnál volt egy kút, ahová nagyjából csak a romlott árut öntötték. Vázoltam az önkormányzatnak, hogy ennek semmi értelme, jobb helye lenne a strandon és áttelepítettük. A Széchenyi tervből háromszáz milliót köthettünk a megújulásra, innen a mostani ötven méteres úszómedence, a fedett és a gyermek élménymedence. A botanikai bemutatómedencét is rendbe tettük, a kút, ami a közepén van, egy bizományi boltból származik. Egy ismerősöm szólt, hogy Budapesten látott egy szép kutat. Odautaztam és másfél millió forintért megvettem, hiszen tökéletes volt a medencébe. Táblákkal láttuk el a terület szép, különleges fáit is, hogy aki a strandra látogat, az tudja, micsoda környezetben van.

– Volt olyan, hogy csalódás érte azzal kapcsolatban, mennyire értékelik az egriek a fáradozást?
– Persze, volt, amikor csalódás ért, a völgyben a Bacchus szobrot háromszor törték össze, legutoljára a patakból szedegettem a darabjait, de ezeken túl kell lépni, különben minden az enyészeté lesz. Ahol és amiből tudtam, ott hozzátettem, a városszépítők 2013-ban egymilliárd forint értékű fejlesztést adtak át a városnak.

– Történelmi emlékek megőrzésére szolgáló szobrok emelésén, műemléki környezet megóvásán is sokat fáradoztak.
– Igen, számos épületet helyi védelem alá helyeztünk. Ilyen a Szent József-hajlék, a Petró-villa, a Deák Ferenc utcán a villasor, vagy a Bajcsy-Zsilinszky utcán a szecessziós ház. Számos útszéli keresztet is felújítottink, a kezünk nyomán lett Kracker és Deák szobor, valamint Gárdonyi Géza sírja is megújult. A városszépítők mindent örömmel és térítés nélkül csináltak ebben a városban.

– Bár a leköszönésekor említette, hogy bármikor segít, ha szükség van önre, gondolom, azért pihen is. Mivel tölti a nyugdíjas éveket?
– Természetesen még több időt szánok a családomra, a feleségemre. Két gyermekünk és nekik köszönhetően hét unokánk van, a bölcsődés korútól az egyetemistáig. Imádom őket, nagyszerű, csodálatos gyerekek. Rengeteg boldogságot hoztak az életünkbe. Szerencsére, aki épp nem máshol tanul, az Egerben van, közel hozzánk. Szintén célom az elmúlt negyven év emlékeit megörökíteni az utókornak, szeretném leírni, hogy a munkánk során mennyi kalandban volt részünk.