Hagyni kell megélni a mélypontot, hogy megleljék a gyógyuláshoz vezető utat

Család, szeretet, kimondatlan elvárások. Erős szavak pattogtak szerda este a Bartakovics színháztermének falai között. Színpadon gyógyuló függők, a közönség soraiban sorstársak, családtagok, szakemberek, érdeklődők és egy népes diákcsapat. Utóbbi nem biztos, hogy saját elhatározásából érkezett komlói rehab, immár tradicionális éves előadására, de mondhatjuk, ők is feszülten figyeltek a színházterápiás darabot.

Az Egri RÉV Szenvedélybeteg-segítő Szolgálat minden évben meghívja a  Leo Amici 2002 Addiktológiai Alapítvány Rehabilitációs Intézet lakót, hogy bemutathassák egy előadásukat. A saját szenvedéseik és gyógyulási folyamatuk által inspirált, s annak részeként készülő előadás kendőzetlenül mutatta a szégyen, a hazugság és a szorongás stációit, a családi dinamikákat. Betekintést nyerhettünk abba az élethelyzetbe, mikor a függő nem tud mihez kezdeni a család szeretetével s egyben elvárásival, a meg nem értettség érzésével. A darab után a közönség még maradt, ahogy a szereplők is, akiktől kérdezhettek. Mindnyájan sorstársaik között találtak szavak nélküli megértésre, példamutatásra.

Az előadás mindig az aktuális közösség lenyomata, ebbe a mostaniba belecsempésztek a legelsőből, az elmúlt évek darabjaiból is, hiszen idén harminc éve segíti már a függőket a Leo Amici. A nyomasztó előadás után az első kérdező a közönség soraiból arról érdeklődött, hogy a sötétség mellett van-e fény is azon az úton, amely a gyógyuláshoz vezet. Gábor, aki öt éve már nem – csak – szenvedélybeteg, hanem társai segítője is az intézetben.
– Természetesen vidám pillanatok is akadnak, és sokkal boldogabb vagyok. Előtte is volt életem, de mióta tiszta vagyok, azóta több a napos szakasz – mondta. Társa, Péter arról beszélt, hogy a sok rossz érzés megmarad, csak a közösség és a terápia megtanította kezelni ezeket. 
– Nem múlik el a szorongás, de tudom, mit kezdjek ezzel. Nem az a megoldás, hogy iszunk vagy drogozunk. Ma már tudok másképp létezni egy megalázó helyzetben mint évekkel ezelőtt, és másképp is kezelem, mint régen – fogalmazott.

Robi arról mesélt, hogy mindene megvolt, de az alkohol folyamatosan jelen volt az életében, amitől végül mindent elveszített.
– Berendeztem az életem, papírt szereztem a tudásomról, autót majd házat vettem, megházasodtam, gyerekeim születtek. De mindig ott volt az alkohol, ha nem is drasztikusan ittam. Végül nem tudtam elkerülni azt, hogy belezuhanjak egy mély gödörbe. És hát, mélyre is kellett jutnom ahhoz, hogy felfogjam mit veszítek. Egy diákomtól kértem pénzt piára, akinek évekkel azelőtt azt tanítottam, hogy az élet szép. Végül a terápia által rájöttem, ha figyelek akkor ki tudok mászni a gödörből. Függő vagyok, de tudok értékes ember lenni – mesélte.

A közönség tagjai között többen is függők hozzátartozójaként ültek. Kérdésükre elmondták, hogy addig, míg a család anyagilag segít, csak elodázzák a mélypontot. A társulat egyetlen nőtagja arról beszélt, hogy a családja rég sejtette, hogy baj van, de ilyen olyan indokokkal, hazugságokkal rávette őket, hogy fizessék a tartozásait. 

– A hozzátartozó és a függő, egyfajta váltakozásban egymás áldozata és üldözője. Sokáig lehúztam a családomat, míg végül kórházba kerültem és mindent bevallottam. Ha előbb szembesítenek, talán előbb kérek segítséget. A szeretet fontos, de van, hogy a jószándék is a pokol felé terel – idézte fel. 

Ugyan ezt mondta Robi, aki elmesélte, hogy édesanyja túlzásba vitte, hogy segítse, ezzel pedig csak rontott a helyzeten. Hazudott neki, lopott is tőle végül, miután megjárta a pszichiátriát is édesanyjához menekült. 
– Ha ő nem segített volna, lehet, hogy előbb jutok el a mélypontra. A függőség családi betegség, s olykor veszélyes a szeretet. Tanácsot adni nem tudok, de velem így volt – mondta. Az alapítványnál mindig azt mondják a hozzátartozóknak, hogy ne fennmaradni segítsenek, hanem felépülni a mélypont után. Ugyanakkor, gyakran a családokban játszmák zajlanak, gyakori, hogy az egyik fél szerfüggő, de a hozzátartozó társfüggő, s ez odáig vezet, hogy a szerhasználó belehal a függőségbe.

– Fiatal koromban ittam, ha alkalom volt, ittam, ha jó, vagy ha rossz napom volt. Jártam egyetemre, volt szuper állásom meg jövőképem. Egymást váltották a tiszta és a mámoros időszakok. Nehéz volt feladni a büszkeségem, és elmondani, ezzel én egyedül nem birkózom meg, segítség kell. A házban megtanultam, hogy az érzések elől nem kell menekülni, meg lehet velük birkózni. Ők azok az emberek, akiknek nem kell magyarázkodni arról, hogy miért iszol –  magyarázta a csoportos rehabilitáció lényegét a csoport egy másik tagja. Péter szintén kiemelte, a csoporttal nagyon nyíltan képes beszélni az érzéseiről. Visszajelzésként pedig pozitív példákat, sikertörténeteket is kaphat azoktól a társaitól, akik előrébb járnak a gyógyulási folyamatban. 
– Látom, hogy nekik sikerült. Még nem volt csoport, folyamatos volt a visszaesés – mondta Péter, aki immár 338 napja volt tiszta az előadás napján. Hamarosan belevág a munkakeresésbe és kiköltözhet a házból. Hozzátette, ez ennyi idő után nem könnyű, riasztó, de tudja, mások is megbirkóztak már ezekkel a félelmekkel.