Az rendben, hogy kirepedve is szeretjük a bejglit, de vajon ismerjük a történetét?

A mák ugyanis bőséget, gazdagságot, termékenységet hoz, míg a dió a néphit szerint védelmet nyújt az ártó szellemektől és a balszerencsétől. Ezek a jókívánságok, szerencsét hozó jelképek nagy jelentőségűek voltak a karácsonyi ünnepek idején. Maga a bejgli eredete többféle hagyományra vezethető vissza. Egyes források szerint a bejgli alapját egy 14. századi sziléziai kalácsfajta adja, míg más források szerint örmény eredetű sütemény. Hazánkban a 19. században terjedt el. 

Czifrai István Magyar nemzeti szakácskönyvében 1830-ban “Posonyi finom mákos kaláts” néven szerepelt. A németes hangzású név valószínűleg az osztrák-magyar monarchia hatására terjedt el a hazánkban. Az elnevezés alapja a jiddis eredetű beigl szó, amelynek osztrák átvétele a beugel, ami a német beugen (meghajlít) szóból született. A beigl patkó alakú sütemény volt, amely leginkább a pozsonyi kiflire hasonlított. 

A bejgli és a pozsonyi kifli rokonsága azonban vitatott. Egyes források szerint Pozsonyban 1559-ben kezdték el készíteni a diós és mákos pozsonyi kiflit. Mások szerint egy cukrász készítette a gyerekek számára a mákos tekercs kicsinyített változataként. Ami azonban minden bejgliben közös, hogy hagyománya régre nyúlik vissza és a mákos, illetve a diós változata a legnépszerűbb. 

Régen a bejglisütés egész napos program volt: megtörték a diót, majd ledarálták a mákot és a diót, meggyúrták és kinyújtották a tésztát, végül megsütötték a tekercseket. Ma már kevesebb idő jut erre, de a bejgli továbbra is élő hagyománya a karácsonyi ünnepkörnek. Ha mindezek ellenére mégsem a bejgli mellett döntünk, számos diós karácsonyi édességet választhatunk. Gondoljunk a zserbóra, vagy akár egy isteni diós gubára, mazsolával vagy aszalt gyümölcsökkel! - ajánlja az Európai Friss Csapat.