Hóvirág

Minden esztendőben január elsején teszek egy tiszteletkört a kertemben. Köszöntöm ekkor a fáimat, minden egyes fűszálat, és nézelődöm. Az idén váratlan, baljós jeleket találtam. A tavaszi virágágyásban, az avar alatt szépen sorakozva kidugták fejecskéiket a hóvirágok. Már legalább két-három centisek a hajtások. Ők nem lapoznak a naptárban, honnan is tudnák, hogy még csak január első napját írjuk. Ha enyhül az idő, kikukucskálnak a földből, jelezve, hogy hamarosan itt a tavasz. 

Szemlélem az orgona- és aranyesőágakat, duzzadnak rajtuk a rügyek magabiztosan. Nem lesz ennek a korai bizakodásnak jó vége – gondolom magamban, majd továbblépdelek. A gyümölcsfák szerencsére még alszanak, de ahogyan kisüt a nap, hangosan rázendítenek a madarak. 

Odaballagok a komposzthalomhoz, ami szépen meghízott az év végi ünnepek alatt. Rengeteg zöldség- és tojáshéj, kávézacc púposodik a tetején. Fogom hát a vasvillát, könnyedén beleforgatom a felső réteget az alsóba. Más években a megfagyott kupacot ilyentájt mozdítani se lehet. Megtekintem ezután a veteményest. Az áttelelő rajnai borsó sorol. Mi lesz ebből, ha minderre a reménykedésre rákoppintanak majd a fagyos napok? 

Most kellene a fagy és a hó a kertben élő növényzetnek. Ilyenkor kellene pusztulniuk az áttelelő kártevőknek, a talajnak is szükséges lenne, hogy tavasszal igazán porhanyóssá váljon. Az sem tesz vidámabbá, hogy a séta végén virágzó rózsát szakítok.