A fák Lőrinciben is állva halnak meg? Kipusztuló egyedek és megőrzésre váró zöldfelületek városszerte

Ha egy újságíró a változó világ kihívásai ellenére megpróbál igényes maradni, hogy a szakma hagyományainak megfelelően testközelből közvetítse a valóságot, időnként jól teszi, ha rászán egy fél napot az adott témára.

Lőrinci esetében ez különösen érvényes, kivált, ha átfogó képet szeretne festeni a „zöld város” imázsáról. A helység ugyanis hat kilométer hosszúságú, észak-déli fekvésű keskeny szalagtelepülés, két végén valaha szebb napokat látott ipartelepekkel (Selyppel és a Mátravidéki Erőművel), amelyek mintegy zárójelbe foglalják az egykori anyaközséget. Jó három évtizede városi címmel büszkélkedhet, s a mögöttünk álló tíz-egynéhány esztendő során nagy lépéseket tett afelé, hogy meg is feleljen a rangnak. Szóval, nem árt, ha az ember nem sajnálja az időt, hogy nyitott szemmel végigautózza az egyik szegletétől a másikig.

Az elmúlt vasárnapi remek időjárás kiváló lehetőséget kínált arra, hogy Saci kutyámmal a hátsó ülésen szemügyre vegyük, miként áll a helyzet. A részletesebb történeti rátekintést mellőzzük, csupán azt említjük meg, hogy a fél évszázaddal ezelőttihez képest sokkal nehezebb a dolgunk, hiszen míg akkoriban az iparosodott részeken az üzemek, az anyaközségben pedig a tanács vezetői a hangulatjavító intézkedések keretében sokat tettek a környezetért, addig napjainkban ez (is) főként anyagi kérdéssé vált. S mi tagadás, a lakosság szemlélete is megváltozott.

Kezdjük a talán leginkább problémás településrésszel, a Mátravidéki Erőmű lakótelepével. A „problémás” jelző több szempontból indokolt. Az 1940-es évek végén az 50-es évek elején létesített kolónia valaha a környék ékszerdoboza volt. Csodás növényzet közzé ékelődött egyedi építésű, emberléptékű, legfeljebb kétszintes házak, árnyas sétányok jellemezték a telepet, amely üdülőövezetként is megállta volna a helyét. Az itt élők elégedettek lehettek – azok is voltak –, hiszen komfortos otthonaik és életkörülményeik több évtizeden át másfelé alig tapasztalt, irigyelt kényelmet biztosítottak számukra.

A privatizációt követően azonban a lakók egy része nehezen barátkozott meg az új idők kihívásaival. Az 1990-es évek első felében többen azt is rosszallóan fogadták, hogy a szakemberek ajánlásainak megfelelően ki kell cserélni az elöregedett növényzet egy részét, majd pedig sorra fogalmazták meg az önkormányzattal szembeni kifogásaikat: hogy szerintük nem megfelelő a zöldfelületek kezelése, a zöldhulladék elszállítása, a közösségi területek takarítása és hasonlók. Volt és van igazság a szavaikban, ugyanakkor figyelmen kívül hagyták, hogy lakosságarányosan még így is talán e városrész gondozása kerül a legtöbb pénzébe a városnak. Ami pedig a lakók hozzáállását illeti, e vonatkozásban sem sikerült még megoldást találni például arra, hogy egyesek miért építenek engedély nélküli kiülőket, tárolókat, teraszokat, parkolóhelyeket, illetve művelnek parcellákat önkormányzati tulajdoni területeken.

Harminc éve meglévő problémákról van szó, amik megoldását többször is elkezdték, ám – s a rosszindulatú híresztelések szerint ebben a szavazat-maximalizálás is közrejátszhatott – idáig valamire való eredmény nélkül. Ottjártunkkor a lakótelepi szűk utakon – amiket a múlt század közepén még nem létező magángépjármű-forgalomhoz szabtak – alig tudtunk haladni, mivel az autókat minden létező területen tárolják. A megoldás egy vagy több, a lakótelep szélén kialakított központi parkoló lehetne, ám ez jelentősen rontaná a kényelmi szempontokat.

Ha az Erőműt elhagyva a gombosi úton haladunk Lőrinci központja felé, a temető mellett láthatjuk a bozótirtás nyomait. Nemrég munkások tüsténkedtek itt; sokak szerint ideje volt, mivel a susnyástól már nem lehetett látni az erdőt, s különben is, ez a város egyik leginkább látogatott helye, ami megérdemli az odafigyelést. Maga a temető gondozott, kulturált, méltó helye a kegyeletnek, látszik, hogy megfelelő fenntartása a településvezetés prioritásai közé tartozik. Akkor is, ha elkelne még néhány kút, s olykor a konténerek is a kelleténél jobban megtelnek elhervadt virágokkal.

A bevezető út másik felén, de még a Zagyván innen található a Szent Anna-kápolna. A folyó gátján húzódik az új kerékpárút, amelynek köszönhetően ismét népszerű lett a kegyhely, amelynek főépülete nemrég állami forrásból megújult. A több hektáros terület karbantartását jórészt Pálinkás Péter alpolgármesternek köszönhetően önkéntesek végzik, akik tavasztól őszik gondoskodnak a fűkaszálásról és minden egyébről, hogy a zarándokok és az érdeklődők méltó környezetben imádkozhassanak, pihenhessenek. Tavaly lépcsőt építettek a töltésre, most pedig a melléképület renoválását tervezik, hogy közösségi teret alakítsanak ki, elsősorban a fiatalok számára. Érdekes történelmi adalék, hogy az 1990-es években, amikor az addigra Lőrincitől különvált Petőfibánya elperelte a Zagyván túli külterületek jelentős részét, a kápolnára „kegyeleti okokból” nem tartottak igényt.

Innen már csak egy ugrás a városközpont, amelynek fejlődéséről, az elmúlt évek beruházásairól az utóbbi időszakban többször is beszámoltunk. A méltatás csöppet sem túlzó, bárki megtapasztalhatja, aki arra jár. A zöldfelületek rendben vannak, amihez nagymértékben hozzájárul az öreg temető helyén kialakított kegyeleti park, egyebek mellett hatalmas gesztenyefáival, lekövezett sétányaival és utcabútoraival, ízlésesen kivitelezett kandelábereivel. Az önkormányzat költségvetésében a virágosításra elkülönített milliók nagy részét is itt hasznosítják, aminek meg is mutatkozik az eredménye, tavasztól őszig párját ritkítóan tarka a Szabadság tér.

Ugyanez nem mondható el a pár száz méterre lévő vasútállomásról, miként sínpálya környékéről sem. A város három állomásának (amely közül az erőműit az idén szüntették meg) a környezete, valamint a több kilométeren át a településen átvezető töltés lehangoló képet mutat. Sokfelé a gaz az úr, még a belterületeken is, s bár a hivatal több felszólítást küldött a pályafenntartók, ezeknek eddig vajmi kevés a látszatuk. A lőrinci megállóhelynél például pár hete kivágtak több vaskos fát, amelyek törzse azóta is csúfítja a területet, és bár a tolvajok „jóvoltából” a mennyiség kopik, még mindig maradt annyi, hogy túlzott takarosságról ne beszélhessünk. A selypi állomás környékét pedig inkább ne is említsük, az elmúlt heti takarítási akció során nyilvánvalóvá vált, hogy a tavalyihoz képest is romlott a helyzet, néhol az elszaporodó bokroktól a bevezető utat – már ha egyáltalán útnak becézhetjük a gödröket – alig látni.

E sorok szerzője jól emlékszik azokra az időkre, amikor a templomtól csaknem a Piactérig két kilométeren nyírott sövény és oszlopok közé kifeszített drótkerítés kísérte az Árpád utat. Molnár Gábor bácsi és csapata szintre csak a főút gondozásával foglalatoskodott. A fák jó része még megvan, de a sövényt az egyik oldalon azóta felszámolták, az út másik felén pedig általában nem sikerül egyenesre nyírni. A gyep viszont szép, még az árok partján is – utóbbit is az önkormányzat emberei vágják, annak ellenére, hogy nem a város a fenntartó.

Selypre érve az utazó először a futballpálya bántóan sárga kerítését pillantja meg, miközben elgondolkodik azon, hogy az átellenben lévő Zsófia-malom patinás épületeire milyen jövő várhat… Félő, hogy a cement- és cukorgyárak sorsára jut ez is, újabb romhalmazzal gyarapítva a településképet. Ha csak a zöldfelületeket vizsgáljuk, a volt cukorgyári területet a mostani tulajdonos rendben tartja, így itt legfeljebb a lakóházakhoz időnként átcsatangoló kecskék mekegése, meg néha a lovak nyerítése fokozzák az idillt, a cementgyári rész viszont tragédia: apokaliptikus rémálom gyomokkal és a beton rései közül tülemkedő szemétfákkal.

Sajnos a Selyp központjába telepített flóra is megszenvedi az éghajlatváltozást. Már látszik, hogy a régi elnevezéssel Általános Beszerzési Cikkek boltja melletti szép, tizenegy egyedből álló tujasor haldoklik, de a kultúrház parkjában is tönkrement néhány hatalmas, igaz, évtizedekkel ezelőtt ültetett fenyő. Amikor Víg Zoltán polgármesterrel arról beszélgettünk, hogy ezeket mielőbb el kéne távolítani, azt felelte, hogy érzékeny a téma, mivel mindig lesznek, akik a növényzet kurtításakor kifogásokat találnak, még akkor is, ha megtörténik a pótlás. Ebben van igazság, de néha az élet felülírja az eszméket, és milyen jól teszi!

Amúgy pedig Selyp virágosítása is hamarosan elkezdődik; javasoltam, hogy pár tucatnyi tövet ültessenek a buszmegálló mellé is, mert ami szép, az még szebbé válik, ha az átutazók is látják. Ha csak azt látják.