Megemlékezés

2023.04.07. 10:14

Íme, a szent keresztfa Lőrinciben

Jól emlékszem arra az időre, amikor latinul celebrálták a szentmiséket, noha még kisgyermek voltam, amikor 1966 táján hozzánk is eljutott a második vatikáni zsinat határozata, amely az anyanyelv alkalmazását előtérbe helyezte a liturgiában. Ezzel egyidejűleg a híveknek korábban háttal álló pap „megfordult”, és szembemiséző emelvény mögött mutatta fel az Oltáriszentséget. A falunkban ez a pap Géczy László esperes volt.

Tari Ottó

Tavaly ősszel Széles László plébános szentelte fel az új síremléket

Forrás: Tari Ottó/Heves Megyei Hírlap

Lakóhelyemen (amely a fentiek után negyedszázaddal lett város, de már a hatvanas években is viszonylagos központi szerepet töltött be, persze nem olyan szintűt, mint a közeli, jóval népesebb és fejlettebb a járási székhely Hatvan), Géczy László esperes testesítette meg az átmenetet. Nem csak e téren egyébként, sok másban is úttörő volt, már amennyiben egy egyházfira nézve nem blaszfémia a jelző. Ő volt, aki templomunkban megszüntette a szószékről való prédikációt és az áldozórácsot, majd pedig munkásruhát öltött, és segítőivel, Kasza István ácsmesterrel és Ezüstszegi Emil kántorral nemcsak az új oltárt készítették el saját kezűleg, hanem mindkét oldal padsorait és a gyóntatószékeket is. Ezek mindmáig láthatók, ellentétben a freskókkal – például a szentély négy sarkában az evangélisták arcmásával –, amelyek gyerekkoromban órákon át történő nézelődést biztosítottak számomra. A templombelső 1970-es évek elején történt festésekor azonban vagy nem került pénz a restaurálásukra, ami az állam akkori hozzáállását ismerve nem lett volna meglepő, vagy annyit romlott az állapotuk, hogy értelmetlennek tűnt a felújítás. 

Géczy atyáról sok emléket őrzök, lévén, hogy születésemkor már ő volt a kerületi esperesünk, és katonaként ért 1983-as halálhíre. Sajnos a temetésén egy rosszindulatú századosnak „köszönhetően” nem vehettem részt, így azzal vigasztalom magam, hogy léte valóságában emlékezhetek rá. A „kedvenc” papom volt, úgy is, hogy káplánjaiban és a plébánosi székben őt követők közül sok kiváló embert ismerhettem meg. Mindössze 57 évet élt, öttel kevesebbet, mint amennyi most én vagyok, mégis, a mai napig úgy gondolok rá, mint idős, jóságos, bölcs mentoromra. Javarészt neki köszönhetem, hogy a kamaszokéhoz képest is erős tagadáskorszakomban – ami ráadásul a „jóléti szocializmus” csúcsidőszakára esett – csupán egyetlen dolgot nem kérdőjeleztem meg magamban: a hitemet. 

Géczy László nem kapott díszsírhelyet a lőrinci temetőben. Ha kapott volna, az nemcsak a korabeli rendszer arculcsapása lett volna, amit az elvtársak nem tűrhettek, de ő maga mindig is tiltakozott az ilyetén való megkülönböztetés ellen. Úgy temették el, ahogy a sorban következett, miként a többi elhunytat; puritán sírját eleinte mindössze árva kereszt őrizte, majd a nyughelyét közadakozás révén többször felújították. Örültem, amikor tavaly – ugyancsak a hívek adományából – elkészült legújabb síremléke, amin a nevén, valamint születése és halála dátumán kívül csupán ennyi áll: Lőrinci lelkipásztora. Az eredetileg isaszegi illetékességű pap nálunk talált örök nyugalomra; elégtételt éreztem, amikor a rendszerváltozás után, ifjú helyi képviselőként kezdeményeztem, hogy posztumusz díszpolgári címet kapjon, s a testület – amit történetesen az akkor alig pár éve megszűnt pártállam kádere vezetett – nem gördített akadályt ez elé. 

Amiért most idézem fel az esperes úr emlékét, annak a húsvét közelsége az oka. Pontosabban az a bennem élő kép, amikor elnémultak a harangok és a csengettyűk, és mi, ministránsok, a kereplő hangjával szólítottuk a híveket imához. Az atya pedig a letakart feszület felé fordulva, rekedtes hangján kántálni kezdte: Íme, a szent keresztfa, ezen függött valaha a világnak váltsága. 

Az „öreg” pap, aki végigbetegeskedte a fél életét, szemmel láthatóan mozgásszervi problémákkal is küzdött. Így amikor nagypénteken Jézus Krisztus halálára emlékezve nehézkesen leborult, vagy inkább leroskadt az oltár lépcsőjéhez, számomra olyan volt, mintha ő is feláldozta volna magát. Most, vénülő fejjel, biztos vagyok abban, hogy így is történt. 

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a heol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában