Az utolsó mozielőadás: negyven éve zárt be a lőrinci filmszínház

Még napjainkban is előfordul, ha egyre ritkábban is, hogy eladásra hirdetik valamelyik hajdani mozi szebb napokat látott épületét. A lőrinci Árpád úti filmszínházzal az elmúlt négy évtized során ez többször is megtörtént.

Persze, már több évtizede szó sincs itt moziról, de a '80-as évek elejéig mindennapi szórakozásunk terepe volt ez. Mit szórakozásunk, egész társasági berendezkedésünk kulisszája! Nagy unatkozásaink közepette nem egyszer előfordult, hogy egy-egy filmet – talán csak a szovjet alkotásokat nem ide sorolva – többször is megnéztünk. De még a matinékat is, ha – főként a csúcson, a 70-es években – tartottak ilyeneket. Minden nap, amikor csak vetítettek.

Megfizethető volt a buli: az első két sor egy bélást kóstált, az utána következő néhány tucatnyi ülőke négy forintba került, míg a leghátsó ülőhelyekért hat forintot kellett fizetni. Ha „felső kategóriás” (értsd: amerikai vagy francia-olasz) történetet vetítettek, akkor persze többet kellett leperkálni az extráért, s ilyenkor számolni kellett a sorban állással is. Sokáig meg sem emelték a hátsó, gépház alatti részt, mi több, billenős székek sem voltak hosszú ideig, csupán csak fémvázas, kopott, kényelmetlen széksorok, de miután ezen fejlesztésekre is sor került, a szerelmespárok akkor sem feltétlenül a vásznat bámulták.

Igaz, a legtöbbször mi sem. Többször inkább azon versengtünk, ki tud „szellemesebbet” bekiabálni, esetleg minél több szotyihéjat elszórni a lábunk alá. És ne gondolják, hogy ez csak a tizenévesekre volt jellemző, akadtak olyan, hozzánk képest felnőttek is, akik sportot csináltak a hasonló renitenskedésből. Hiába szólította fel a közönséget a szünetek alkalmával – mert hosszabb filmek esetében tízperces dohányzási pauzákat is tartottak – Sanyi bácsi, a főnök, hogy ne szemeteljenek, a tömeg kivonulása után a terem úgy nézett ki, akár a disznóól. És másnap kezdődött minden elölről.

A mozihoz tartozott „A Pad” is az épület előtt, az árokparton. Az élelmesebbek jó korán felültek a támlájára, a kevésbé élelmesek meg MK-szériás magnójukkal a hónuk alatt körbeállták őket, és mindenkiből ömlött a poénmoslék. Olyasfélék, mint az arra járó lányok vegzálása a „Helló édes, nem vagy éhes?”-féle békebeli csajozós dumákkal. Telente pedig az előtérbe húzódtunk, igyekezvén elfoglalni a helyet a csak nagy ritkán, különös események alkalmával kinyitó büfé ablakában.

Mire a pénztáros félrehúzta kicsiny odúja függönyét, addigra mi Kocza mamánál vagy Makkai Bözsi néninél felszerelkeztünk napraforgómaggal. Pohárral mérték. A legfiatalabbakat vagy a legszerencsétlenebbeket sorba állítottuk jegyekért (a protekciósok számára előzetes helyfoglalásról is lehetett szó), aztán volt úgy is, hogy kezdés előtt még elszaladtunk egy-két málnás fröccsre a Borkóstolóba, aminek az idő tájt Négycsecsű volt az elnevezése, talán kitalálható, miért.

Közben megérkeztek a filmek a vasútállomásról. Manapság, amikor egy tenyérnyi vinyón akár száz kitűnő minőségű thriller is elfér, s akár a farzsebedbe is rakhatod az összeset, nehéz elképzelni, hogy annak idején bringával, speciális kalodákban hozták a vasútállomásról a lemezdobozos tekercseket, amiket vetítés után vissza kellett csévélni, majd újra vonatra rakni...

Igazi és átmeneti szerelmek is szövődtek itt. Izzadó tenyerek, egymásba fonódó ujjak, lopott csókok a sötétben. Ha nagyon szeretném, ma is érezném az ízüket, s mi tagadás, egyre gyakrabban szeretném.

A korhatáros besorolás külön problémát jelentett számunkra. Néhány elővillanó ciciért közelharcot kellett vívni a jegyszedőkkel – Isten nyugosztalja Kerek bácsit és feleségét –, s hiába próbáltuk többnek hazudni magunkat a valóságosnál, kizárólag a jóindulatukra volt bízva, hogy aznap meglesz-e a kultúrpolitika által igencsak negligált látvány.

Az 1960-as években lakóhelyem abban a kiváltságban részesült, hogy nem egy, hanem jellegéből adódóan három mozi közül is választhattunk. Az Árpád úti mellett volt egy a Mátravidéki Erőműnél, valamint rövid ideig a selypi cukorgyári lakótelepen is. Utóbbiban láttam például A Tenkes kapitánya című tévés sorozatból összevágott egész estés filmet is, ami akkoriban meghatározó élmény volt, de a televízió elterjedésével nagyjából egy időben ezt az intézményt bezárták. Később hasonló sorsra jutott az erőműi épület is, ami jelenleg az önkormányzat tulajdona, de nemigen tolonganak érte a vevők.

A lőrinci mozit illetően nem volt szerencsém a záró előadáshoz. Katona voltam, amikor 1983-ban úgy döntöttek a tanácsi vezetők, hogy „ideiglenesen” szüneteltetik a működtetését, a hivatalos magyarázat szerint állítólag azért, mert a tető javításra szorult. Ám mire levetettem az angyalbőrt, lakat lógott a kapun – a videó térhódításával átalakulóban voltak a szórakozási szokások, s sajnos, ezzel együtt a közösségi együttlét formái is. Pár év elteltével, a rendszerváltozás hajnalán ugyanitt diszkófélével próbált erőlködni néhány lelkes vállalkozó fiatal, nem tartós sikerrel. Az önkormányzat rövid időre saját céljaira visszavette, aztán értékesítette az épületet.

Az utolsó emlékem az egykori vetítőteremmel kapcsolatban, hogy az ezredforduló környékén, az egyik október 23-án ott megtartott városi ünnepségen én mondhattam el a beszédet. Ezt követően vállalkozások működtek – s az egyik, ha jól hallottam, működik napjainkban is – az épületben. Én viszont soha többé be nem tettem oda a lábam.