Öcsi

Immár kilencedik hónapja újabb és újabb információkkal lát el a lassan négyéves lányunokám arról, hogy lesz egy öcsikéje. Azt már ősszel elárulta, hogy az öcsi anya pocakjában van. Már nem emlékszem, virágot, esetleg kiselefántot igyekeztünk gyurmából megformázni, amikor először, csak úgy két szó közé rejtve megsúgta a hírt. Valószínűleg nem érezte elég szemléletesnek a szóbeli közlést, ezért az egyik babáját bedugta a pólója alá, bemutatva az öcsi akkori tartózkodási helyét. Pár napja, arra a kérdésemre, hogy mikor jön már haza az öcsi, a kisgyermekek jellegzetes „hát még ezt sem tudod?!”-pillantásával rám nézve jelentette ki, hogy: az orvosi után, háromkor. Újabb kérdésemre hozzátette: várja az öcsit haza, és majd játszanak. 

Nekem nincs testvérem. Ha lenne se valószínű, hogy emlékeznék rá, négyévesen miként vártam volna haza a kistesót. Látszik, hogy az unokám örül neki, de félek, kezdetben csalódás lesz számára az új családtag. Még nem lehet vele játszani, sokat fog sírni, és ami a legfájóbb lehet: sokat elvesz tőle anyából. Egyke voltom ellenére biztos vagyok abban, jó dolog egy öcsi. De azt is tudom, gyakran még felnőtt fejjel sem értjük meg, hogy a jó dolgok sem mindig kezdődnek jól, s csak később válnak azzá. 

Egyelőre az öcsi helyett én leszek a játszótárs. Közben elmennek az évek, az óvodás lányból iskolás lesz. Lehet, már nem is az öcsi lesz a játszótársa. De öcsinek majd ott leszek én. Mert ezért vannak a nagypapák! 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock.)