A hatvani kórház szeretett főorvosa életműdíjat kapott

A Hatvani Albert Schweitzer Kórházban csütörtök délelőtt tartották meg a Semmelweis-napi ünnepséget, amin jelen volt dr. Takács Péter, a Belügyminisztérium egészségügyi államtitkára, Szabó Zsolt, a térség országgyűlési képviselője és Ignácz Balázs, Heves vármegye főispánja is.

Az eseményen bejelentették: dr. Freili Géza sebész főorvos Batthyány-Strattmann László-díjban részesült. Az elismerést – amely tulajdonképpen életműdíj – a kitüntetettek több évtizeden keresztül végzett, kimagasló egészségügyi szakmai munkásságuk elismeréseként ítéli oda a szaktárca vezetője, s évente legfeljebb 40 fő kaphatja meg. A főorvos a díjat dr. Stankovics Évától, a gyógyintézmény főigazgatójától vehette át.

Az ünnepségről és a további kitüntetettek névsoráról a későbbiekben számolunk be.

Rég volt, egész pontosan 2006 júliusában, amikor hosszabb interjút készítettem dr. Freili Gézával. Munkásságát már régóta, az az 1980-as évek eleje óta követtem: akkoriban adjunktus volt, s az egyik legnagyobb „névnek” számított a hatvani kórházban. Az interjú címében is őt idéztem: „ Sebésznek lenni: akárcsak a szerelem” – mondta, s akik ismerik őt most, a 80-adik életévén túl is, azok igazolhatják, hogy valóban, ezt ő komolyan is gondolta. A mai napig gyakorolja hivatását, gyógyít és ügyel, segít mindenkin, aki hozzá fordul. Ezt magam is megtapasztaltam. Tudása, embersége, intelligenciája lenyűgöző.

A hogyan kezdődött a párját ritkító pályafutás? Ennek ismeretéhez vissza kell mennünk egészen az 1960-as évekbe: beatzene, miniszoknya, csatos Bambi és amit akartok. S akkor jött egy fiatal orvos...

A fiatal Freili Gézát a becsvágy vezette egy már akkor is boldogabb vidéknek számító országrészből – a Balaton közeléből – Hatvanba. Évtizedek múltán is fontosnak tartja megvédeni akkori döntését; okkal, hiszen napjainkban is ritkaság, hogy valaki a fejlett-irigyelt Dunántúl helyett az épp csak ébredező Zagyva-parti várost választja munkássága, sőt, élete színteréül. Egy pályakezdő, s mint ilyen, talán idealista orvos kivált nem tenne ilyet – gondolhatnánk.

– Vonzó volt az új kórház, a szellemi közeg, a műhely egy fiatal orvos számára – indokolja akkori lépését. – A kollégák igazi közösséget alkottak, a felszereltség a kor színvonalához képest kitűnőnek számított; remek volt a hangulat, az emberi kapcsolatok is erősödtek.

Szerinte nem bonyolult a séma, mitől válik valaki jó orvossá.

– Ha genetikailag jelen van a hajtóerő, a többi megy magától. Nevezhetjük tehetségnek, a szakma szeretetének vagy bármi másnak. És ha ezek az adottságok emberileg is alkalmassá teszik az egyént rá, akkor akár jó orvos is válhat belőle – mondja, a laikus pedig elcsodálkozhat: ilyen egyszerű lenne?

A korrajzot folytatva, az 1970- es évek dr. Freili Géza esetében is a családalapítással – két gyermekük született –, otthonteremtéssel teltek. Felesége fogorvos volt, ők is, mint oly sokan mások, a nulláról kezdték. Akkoriban Lőrinciben éltek, de a szakmai és egyéb szempontok miatt Hatvanba költöztek. A családfő minden idejét a munka töltötte ki. S ennél a pontnál a főorvos úr érdekeset mond:

– Ha valamit vállal az ember, teljes egészében oda kell tennie magát, akár a szerelemben.

A 70-es évek, az akkoriban alig egy évtizede átadott kórház munkatársai, köztük dr. Freili Géza számára munkát és még több munkát jelentett. Tisztában voltak vele, mire képesek, állandóan megmérethették magukat, rengeteget szerepeltek, egymást érték a tudományos konferenciák. Az egyik legfőbb állomásként tartja számon a saját pályafutását és a kórház történetét tekintve is az érsebészet bevezetését. Egy kisvárosi gyógyintézmény esetében ez akkoriban rendkívüli dolognak számított. Dr. Freili az ország orvosai közül nyolcadikként szakvizsgázott érsebészetből.

A fénykor a '80-as évek közepéig tartott. Új idők jöttek, új szemlélet, amely új elvárásokat támasztott az Albert Schweitzer Kórházban is. Aztán következett a rendszerváltozás, ami a maga naiv romantikájával olyan helyzeteket produkált, hogy utána sok idő kellett a megvilágosodáshoz. Például mindenáron hiteles embereket szerettek volna vezető pozíciókba juttatni, sokszor az érintettek szándéka ellenére.

– Amikor 1990-ben felvetődött, hogy én legyek az igazgató, számos kifogást támasztottam, de a kollégák biztatására végül benyújtottam a pályázatot. A három aspiráns között 80 százalékot értem el. Amikor bementem az igazgatói szobába, összeroskadtam: Úristen, mit kell nekem itt most csinálnom...? Akkor is inkább a szakma érdekelt, amit mindvégig gyakoroltam is.

Freili Géza jelenleg az Albert Schweitzer Kórház legrégebbi gyógyítója, a többi „nagy öreg” orvosok mind utána jöttek.
 A mai napig teszi a dolgát. Abban a 2006-os interjúban úgy fogalmazott: benne van a világ megismerésének az igénye. Úgy tűnik, ez nem változott a nyolcvanadik életévét jócskán meghaladva sem.