Kármentés

Villámárvizek. Ha nehezen is, de hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy ez a fogalom az életünk részévé vált. Bármikor és bárhol lesújthatnak. Döbbenten nézzük a képsorokat a hirtelen felhőszakadástól otthonaikból menekülni kényszerülő emberekről, a halálos tragédiákról. Érezzük, ez velünk is megtörténhet. 
A veszteségre nehéz szavakat találni, az összefogásról azonban vannak gondolataim. Az elmúlt héten térségünkben pusztító ár után némiképp megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy sokan nemcsak a fotelből szörnyülködtek a történteken, hanem indultak segíteni. Indultak a polgárőrök, a segélyszállítmányok érkeztek, a falubeliek kitárták kapuikat a kárt szenvedők előtt. Aki élt és mozgott a katasztrófa sújtotta településeken, lapátot, seprűt fogott, takarított, vigasztalt, s azt üzente, nem vagytok egyedül, számíthattok ránk a bajban. 
Az elmúlt években a világjárvány, a természeti katasztrófák, a háborús menekültek iránti együttérzés, a róluk való gondoskodás napról napra adott épp elég kihívást. 
A bajok feltehetően nem érnek véget. Jön ezután is mindenféle csapás. Sokra lehetetlen felkészülni. Ha mégis bekövetkezik a baj, egyetlen reményünk marad, hogy mindig lesznek emberek, akiknek nem közömbös a sorsunk, és kérés nélkül is jönnek, és segítenek. Amíg ez a remény éltet bennünket, nincs veszve semmi. Ez a bizalom sokat segíthet, de azért a vízelvezető árkokat nem árt minden nap kitakarítani. 
 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Czímer Tamás/Heves Megyei Hírlap)