Medárd hava

Saci kutyámmal gyakran megfordulunk a Zagyva partján, s elmondhatom, kevés lehangolóbb képpel szembesültem, mint amilyen a tavalyi látvány volt. Egy évvel ezelőtt kukoricát és napraforgót ültettek a táblákba a környékbeli gazdák. Bár ilyentájt még nem lehetett tudni, hogy csapadékmentes lesz az előttünk álló nyár, az időszakot megelőző száraz hónapok jelei már júniusban is mutatkoztak. 

A végeredmény ismert, be kellett szántani a semmire se jó „termést”. Ehhez képest már most optimistábbak lehetünk. Az elmúlt évi kultúrát lecserélték, ez alkalommal többféle gabona került a területre. A fajtájukat nem ismerem, hiába tanultam fél évszázada, hogy búza, rozs, árpa és zab, legfeljebb a kalászt vagyok képes azonosítani, azt is csak oly mértékben, hogy kalász. 

De mindegy is, azt még én, a kutyaütő falusi gyerek is látom, hogy az egyik már sárgállik – csupán néhány hét választ el Péter-Páltól, naná, hogy sárgálljon! –, de a másik is szépen szárba szökkent. Igaz, imitt-amott megfeküdt, de gondolom, a hozzáértők ennek is tudják az okát. Egy szó, mint akárhány, mostanában örömmel megyek kutyusommal a Zagyva-partra, hiszen az életet mindig jobb látni, mint a pusztulást. 

Lakóhelyemre, amely mindig is a földművelőké volt, hatványozottan érvényes ez. Medárd ide, negyven nap amoda, a Mindenható tudja, mit és miért csinál. Így volt ez már a Bibliában, a kenyérszaporítás idején is. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)