Árharmat

Az 1960-as, 70-es években két darabban művelt szőlőt a családunk. Az egyikben nyolc, a másikban hat csatorna – ez volt az elnevezése azoknak a részegységeknek, amelyeket a lejtős domboldalon borozda választott el egymástól – alkotta a tulajdonunkban lévő földdarabokat. A szőlőhegyen, mivel e parcellák nem kellettek a téeszcsének, sok-sok ember termelte a bornak valót, majd maguk vitték le félfenekű hordókban a szőlőt. Otthon ledarálták a fürtöket, préselték, a lét hordókba tették, a mustot szekéren tovább vitték a pincesorra. Nem véletlen, hogy a szőlőtermesztés minden mozzanata eleven képként maradt meg bennem.

Most is a szüreti időszak napjai telnek, de már teljesen más körülmények között. Míg mi tízhektónyi borra elegendő szőlőt szedtünk, ma már sok gazda géppel szüretel, mások napszámosokat fogadnak. Egyre nagyobb ráfordításokkal jár a szőlőtermesztés, miközben a felvásárlási ár minden értelmesen gondolkozni képes ember felfogása szerint nevetségesen alacsony. Az a szőlőtermesztő, aki valamikor úgy gondolta, keményen kell dolgozni ugyan, de a munka meghozza a megélhetést a családnak, ma már úgy érezheti, nagyot tévedett.

Sokan panaszkodnak, s szavaikból az is kiderül: főként a kisebb területen, szerényebb eszközparkkal gazdálkodókat sújtja leginkább a felvásárlási ár befagyása tíz éve. A kívülállók fel se fogják, mekkora a baj – mondják az újságírónak, mintha csak egy újságcikk közelebb vinne a megnyugtató megoldáshoz.

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Berán Dániel/Heves Megyei Hírlap)