Nyárutó

Amit késő tavasszal elvett tőlünk az esztendő, azt most, szeptemberben jócskán visszaadja: a nyáriasan kellemes időjárást. Kertünkben újra virágzik az orgona, ahol a nap éri, a tavirózsa is erőlködik, a lombhullás éppen csak intenzív, s ha mindez nem volna elég, kitartanak a szúnyogok és a legyek is. Megbolondult a természet.

Nem most, de most nagyon, ami, legalábbis számomra, nem baj. Jobb, ha így történik, mintha júniusban esne a hó, netán, ha ilyentájt szüretelnék a jégszőlőt. Persze, tudom, globálisan nincs ez rendjén, a jéghegyek olvadoznak, lassanként a Nagyalföld is elsivatagosodik, a környéken pedig már kipusztult majdnem az összes oszloptuja. De a langymeleg jól esik.

Már csak a padok hiányoznak a kapuk elől, hogy a nénikék kiülhessenek, s autentikus legyen az indián nyár. Ami egyébként mifelénk – nem éppen polkorrekt módon – még mindig vénasszonyok nyara, igaz, amikor elnevezték, szerintem a Kárpát-medencében még nem is hallottak mohikánokról. De legyünk kellően tisztelettudók, emlegessük úgy, hogy mindenkinek jó legyen: nyárutó – amíg persze ebbe is bele nem köt valaki.

És bizony, kánikula! Ne kapják fel a fejüket a fiatalabb olvasók, hiszen régebben, amikor még nem bolondult meg a természet, nem a negyven fokra mondtuk azt, hogy nagy a hőség, hanem már a harmincra is. Nekünk annak idején ez is kánikula volt, igaz, nem szeptemberben. Ám, ha megnyugtat valakit: akkoriban is nyíltak a völgyben a kerti virágok.

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock.)