Birizgálás

Az idei szeptemberben mérték a legmagasabb átlaghőmérsékletet 1901 óta. És valóban, jól is esett déltájban hűsölni kertünk hatalmas diófáinak árnyékában a nyárias melegben. Ha azonban a fáink alatt üldögélve szemem a földre tévedt, szomorú látvánnyal szembesültem: százával hevertek az elfeketedett diószemek a földön – elbánt velük a dióburok-fúrólégy. 

Szülőházamban, még általános iskolás koromban a családunk kedves esti időtöltése volt a kártyázás. Körbeültük anyámmal, nagybátyámmal és nagymamámmal a konyhaasztalt, és két parti között, az éppen vesztesek zrikálása mellett, kitárgyaltuk a világ apróbb-nagyobb dolgait. 

Mostanság feleségemmel és anyósommal maradunk rendszeresen vacsora után az asztal körül ülve. Kártyázni nem szoktunk, de a nap végének nyugalmával vesszük számba a történteket a házunk tájától a világ legtávolabbi sarkáig. Közben ősztől tavaszig tepsiben pörkölt dióbelet rágcsálunk. Én úgy szeretem a legjobban, hogy a dióbél hártyáját lemorzsolgatom, ez pörkölés után könnyen megy, bár családtagjaim nem értik, hogyan van türelmem ennyit – ahogy mondják – birizgálni vele. 

Idén télen nem lesz birizgálás, úgy tűnik. Ettől függetlenül esténként beszélgetni fogunk. Ilyenkor sem a tévé, sem a rádió nincs bekapcsolva, csak egymásra figyelünk. Ez az igazi feltöltődés napszaka, ami bizakodással tölt el másnapra, a holnapokra. És talán jövőre újra lehet diót birizgálni is. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)