Láthatatlan

Ha az ember netán vágyat érez az iránt, hogy varázsütésre láthatatlanná váljon, annak okai életkortól függően eltérőek lehetnek. A közös nevező – hacsak valaki nem oly jótét lélek, mint az egyszeri úttörő, aki ott segített, ahol csak tudott – az öncélúság. 

Kisdiákként kivel nem fordult elő, hogy legszívesebben elsüllyedt volna az iskolapad mélyére, nehogy felelnie kelljen? A régi idők Zs kategóriás filmjeiben működött a dolog, elég volt hozzá egy őrült tudós, akinek az elixírje meghozta a kívánt hatást. Vagy ha mégsem, faljáróvá tette a főhőst, aki számára nem volt akadály, ha el szeretett volna tűnni valahonnan. 

Aztán pedig mi, fiúk, kamaszként ugyancsak igényeltük volna a láthatatlanságot. Korlátlan fantáziánk egyik lányszobából a másikba dobott bennünket; megnyíltak a strandok zuhanyozói, a tornaöltözők és a próbafülkék. Szép világ volt ez abban a korban, amikor nem is sejtettük, hogy a Nagy Testvér rég megvalósította legmerészebb álmainkat is, ha nem is úgy, és főként nem azért, ahogy azt mi elképzeltük. 

És mi tagadás, felnőttként is megfordul a fejünkben olykor, hogy valóban nem lehet rossz dolog a láthatatlanság. Elég hozzá egy baljóslatú nap, egy gonosz főnök, de akár egy nemkívánatos ismerős is. Ilyenkor sajnálkozva gondolunk önmagunkra. Hiába a testnélküliség, lehetséges, hogy az árnyékunk elárulna minket, sötétségben pedig mégsem létezhetünk egy életen át. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)