Nem lesz többé október 23! Gyerekként ezt olvasta mindenhol 1956-ban Egerben, leghűségesebb olvasónk

Hűséges egri olvasónk, az egri Generál Kálmán sok mindent megélt Egerben. Átélte a második világháború borzalmait, az 1946-os nagy inflációt, amikor a pénz nem ért semmit, az élelmiszer jegyrendszert, a padlások lesöprését, az 1956-os forradalmat, a téesz-tagosítást, a rendszerváltást, a taxisblokádot, a gyárak bezárását, a privatizációt, a munkanélküliséget, a nyugdíjazása előtti három műszakos fizikai munkát. 

1956 októberének utolsó napjaira is jól emlékszik. E napok emlékeit osztotta meg valünk. Tanulságképpen adjuk közre hiteles emlékeit, gondolatait.

Elmondása szerint október 23-án kedden este fél hétkor kezdődött a rémület és tanácstalanság újabb fejezete az egriek életében.

 - Hirtelen lehallgatott a konyhánkban a puttonyrádiónk, amely a nagypostáról jött, két szál dróton a tetőkön keresztül, leágazva minden házhoz. Nagy csönd lett, nem tudtuk mire vélni a dolgot.  Napokig néma volt a készülék, csak később szólalt meg, de akkor is, csak komolyzenét lehetett hallani, semmi mást. Ezen az estén a csikómasina sütőjéből kivettem két darab meleg téglát, bebugyoláltam egy rossz lepedőbe, és bevittem a fűtetlen szobába, Bettettem azokat a a dunna alá a szalmazsákra, ahol éjfélig melngettek azon a csípős októberi éjszakán.

Hetedikes voltam ekkor a Halas iskolában, de megtudtuk, hogy nem kell iskolába menni, mert Budapesten kitört a forradalom. Napokig félelemben és bizonytalanságban éltünk. Egy-két napig még kinyitottak a boltok, de az emberek pillanatok alatt mindent felvásároltak.  A legnagyobb üzlet, a Dobó téren álló Állami Áruház is bezárt. A közellátás megszűnt, pánik uralkodott el a nép között. Akinek volt valami elesége a pincében, kamrákban, abból tudta etetni a családját.

E napokban hallottuk meg valamelyik reggel, hogy az Árnyékszala vége felé a bal oldalon még van egy pékség, ahol még sütnek kenyeret. Abban a pillanatban útra keltem. Otthonról, a Vécsey völgyből indultam el és egy óra alatt odaértem. Már nagyon sokan álltak kenyérért a sorban, én is így tettem. Reménykedtem, hogy talán nekem is jut egy darab kétkilós, félbarna cipó a hagyományos, fatüzeléses kemencéből. 

Hosszú órákat álltunk és vártunk így. Már koradélután volt, az időjárás is hidegebbre fordult, fújt a szél, fáztunk, beljebb gomboltuk a kabátunkat, fejünkön még jobban lehúztuk a svájci sapkát, amelynek bojtjára alumínium, lyukas kétfilléres volt húzva, az akkori szokás szerint.

Végre friss kenyér illata szállt a levegőben, mert kinyitották a kemence ajtaját és és a hosszú nyelű sütőlapáttal kezdték kiszedni a barnára sült cipókat. Hangos morajlás közepette kezdték meg az árusítást. Szerencsés voltam, nekem is jutott. Át is adtam érte a hat darab alumínium Rákosi címeres egyforintost. 

Sokan csalódtak, akik hiába álltak órákig sorba. Örömmámorban úszva indultam haza, amikor megállított egy nagydarab, idősebb férfi. - Öcsi! Add nekem a kenyeredet, húsz forintot fizetek érte - mondta, de tudtam, hogy akármennyit is ígér, nem adhatom, mert otthon mindenki éhezik. Jó ideig futott utánam, hogy elragadja tőlem a cipót, de én gyorsabb voltam. Vékonydongájú, sokat éhező gyerekként rohantam végig az Árnyékszalán, és a Malom utcán, a Cifraiskola melletti lépcsősoron a Várállomás irányába, a Vécsey Völgyig. 

Esteledett, mire hazaértem, s otthon nagyon megdicsértek. 

Közrend akkoriban nem volt, lovas fogatokkal mentek az emberek az Egedre, a közeli hegyekbe tűzifáért.  A házunk előtti makadám úton sok-sok szekér zörgött, fával megrakodva. 

Ezen az úton jöttek pár nap múlva Noszvaj és Mezőkövesd felől a szovjet tankok is. Ijedtünkben a Népújságot is eltüzeltük, mert Kossuth címer volt a fejlécén. Ekkortájt lőtték meg a Rác templom tornyát is, amit csak 1958-ban javítottak meg.

A városban mindenhol "Nem lesz többé október 23.-a" feliratokkal találkoztunk. Az iskolába visszatérve német helyett orosz nyelvet tanultunk. 

Évtizedekkel később eljutottam a Rác búcsúba és a körmenet alkalmával a templom aljánál ráakadtam Marin G. Markov sírjára (élt 1927-1986).

Fejet hajtottam a sír előtt, később virágot is vittem. Ezzel tartoztam neki. Az embernek, akinek még lisztje volt, fáradhatatlanul sütötte a kenyeret az egrieknek.