Zsebkendő

Aprócska textildarab, két dekát se nyom a turkáló mérlegén. Tíz forintot fizetek érte. Egy zsebkendőről van szó. A legfinomabb gyolcsra hímezve, aprólékos kézimunkával egy apró, színes virág jelzi az egyik sarokban, hogy ennek a zsebkendőnek üzenete volt valamikor. Pici B. K. monogram is ott fakul a másik sarokban. 

Éppen olyan, mintha én hímeztem volna egykor. Forgatom a kezemben a parányi zsebkendőt. Eszembe jutnak a nyarak, amikor keresztanyám leültetett a kertben egy kis lócára, kezembe nyomott egy kis textildarabot, amelyre néhány egyszerű motívumot rajzolt. Hozzá színes fonalakat rendelt. Türelmesen leült mellém, s megtanított hímezni. 

Felmenő nő rokonaim híresek voltak a kézügyességükről. Maguk szőtték, varrták a lakástextileket, a törölközőktől az asztalterítőkig. Egyik-másik arra is képes volt, hogy az ablakokat takaró függönyt horgolt csipkével díszítette. Ősszel ők láttak hozzá a kukoricacsuhéból font kosarak készítéséhez. Mindenhez értettek, s a névnapi összejöveteleken másról sem szólt a női diskurzus, mint a különböző tájegységekre jellemző motívumkincsekről. Vannak ugyanis olyan kincsek az életünkben, amelyek jelentékteleneknek tűnnek, de azért jeleznek: egykor tudtunk valamit, valami ma már pótolhatatlant. 

A zsebkendőt kimostam, kivasaltam, és anyám kezébe adtam. Azt mondta, szerezzek még neki sok hasonlót a papír zsebkendők helyett. Nem ígérhettem semmit.