Harangszó

Mindenszentek napján – reggel hét óra helyett – ismét hajnali öt órakor hallottam megszólalni az andornaktályai Sarlós Boldogasszony-templom harangját. Előbb arra gondoltam, hogy „káprázik” a fülem, később, hogy ez csak az ünnepi napnak szóló egyszeri alkalom. Azóta bebizonyosodott: ismét ötkor szól az ötórás harang. Visszaállt a régi, az idősebbek által megszokott és kicsit talán vissza is követelt rend. Amikor, úgy két éve, hét órára helyezték át a harangozás időpontját, sokan tudni vélték, hogy ott a templom környékén ki is volt az, akit zavarhatott a korai ébresztés. 

Most, hogy egy régi-régi hagyománynak megfelelő időpontban van a harangzúgás megint, joggal vethető fel a kérdés: miért is fontos ebben az ügyben a hány órakor. Sokat nem érdemes töprengeni, a válasz ugyanis felettébb egyszerű. A múltunk és a jelenünk csak az együttes létezésében alapozhatja meg a szebbnek remélt jövőt. Fontos lehet a templomi és más egyéb – kicsit idősebbek alkotta – közösségek szokásrendszere annak a korosztálynak, amely azzal szembesít, hogy ott már az emberi ujjak, simogató kéz helyett, egy okostelefon vagy klaviatúra kiegészítő elemeivé lettek. 

Még mielőtt bárki úgy gondolná, hogy a korosztályom javára írandó értékítéletet tartalmaznak a leírt sorok, sietek leszögezni: szó sincs ilyesmiről. Lesznek idők, amikor az appokra tapadó ujjbegyek jelentik majd a hagyományt. Reméljük, tőlük se vitatja el a múltidézés jogát az – egy akkor majd ki tudja, milyen újdonságon babrálkodó – utókor.