Széria, évad

Ha valaki a televízió előtt éli le a fél életét, az előbb-utóbb megállapíthatja, hogy vannak kivételezettek, akikkel mindig történik valami. Ennek hozadékaként aztán éjszakáról éjszakára izgulhatunk a főhősökért, akik fáradhatatlanul birkóznak az intrikákkal, a pisztolygolyókkal és saját jellemfejlődésükkel azért, hogy a néző adrenalinszintje ne csappanjon. A néző már csak ilyen: óvatos duhaj, ha mások küzdelmére van szükség önmaga stimulálásához. 

Tény, hogy a hősök is elfogynak egyszer, ám – szerencsére – többek között azért is hősök, mert újratermelődnek. Ők azok, akiknek kijár a mozivászon és a képernyő. Régen sem volt ez másként, legfeljebb hihetőbben. Simon Templar vagy James Bond még hús-vér nők karjaiban pihegett két akció között, manapság viszont ez már kevés lenne; még jó, hogy kitalálták az ilyen-olyan univerzumokat, amelyekben bármi lehetséges, ahogy bárminek az ellenkezője is, akár egyetlen epizódon belül. Száraz Martini, vodka, citromhéj – rázva, nem keverve. 

Persze, amikor még kiszámítható volt az adagolás, a népek csupán a délelőttjüket töltötték az előző este látottak megbeszélésével. Ez még belefért az öntudat által kiterjesztett munkaidőbe, és a következő részre amúgy is egy teljes hetet kellett várni. Az Onedin család és Isaura között jutott idő az asszonyra, a gyerekekre is, szülői értekezletre, tekézésre, sörözésre és másnaposságra éppúgy, mint a sógor házának a felépítésére vagy a vasárnapi misére. Ez pontosan az az időszak volt, amikor még arra futotta az időnkből, amire éppen akartuk. 

Aztán ez is megváltozott. Mára mindez, úgy tűnik, elmúlt, ahogy odalett a rumpuncs is. A régi jó dolgokból már csak a sorozatok maradtak, de azok nagyon. Így hát bámuljuk egyiket a másik után, s közben már azzal sem törődünk, hogy kibeszéljük a látottakat. Mi értelme volna...? Változna valami? A vacsoránál – talán udvariasságból – még megkérdezzük egymástól, hogy milyen volt a napod, s akkor vagyunk elégedettek, ha a másik azt válaszolja, hogy nem történt semmi. Egyébként pedig… bármit felelhetne, talán észre sem vennénk. Hála Istennek – nyugtázzuk az alig kimondott, vagy tán ki sem mondott válaszokat, s fáradtan, de nem eléggé elfáradva, ki-ki leül a saját készüléke elé. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)