Taylor és Travis

Paja legyek, ha két hónappal ezelőttig tudtam, ki az a Taylor Swift. Rémlett, hogy valami köze lehet a muzsikához, de nálam az utolsó Taylor nevű zenész Mick Taylor volt a Rolling Stonesból, jó ötven évvel ezelőtt. A Swift pedig, ugyebár… Na jó, ez nem a reklám helye. 

Aztán Taylor Swift úgy törte rám az ajtót, akár az Azahriah-rajongók a jegyirodákra. Nem, még mindig nem a melódiáival, azokhoz én nem vagyok eléggé kompetens, hiába bizonygatja Speck Jani barátom, hogy csak jó zene van, meg rossz zene; elismerem, hogy igaza lehet, de a hallásom mindig is szelektív volt, az idő múlásával pedig már kirekesztő is. Szóval pár héttel ezelőtt hajnalban néztem a tévét – kegyetlen dolog az időeltolódás, virrasztani kell, ha az ember az egyik kedvenc sportágára, az amerikai focira kíváncsi –, s egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a szőke csajt többször mutogatják, mint a Kansas City Chiefs játékosait. 

Hamar kiderült az oka: az énekesnő új pasija a csapat egyik sztárja, Travis Kelce. Így történt első találkozásom napjaink legsikeresebb előadójával, s ezt követően meghallgattam pár számát is. Kellemes meg minden, de nem győzött meg, hogy a kedvéért le kéne mondanom Mick Jaggerékről. Arra viszont jó ez a románc, hogy beismerjem: előfordulhat, amikor az ember a szépség helyett inkább az erőt választja. Lehet, hogy kisebbségben maradok a véleményemmel, de meg lehet szokni.