Évkezdet

Az új év első reggele már hosszú ideje pihenten és tiszta fejjel köszönt rám. Örülök is ennek, mert jó érzés az előttem álló egy tucat hónapot gondolatban előre átfutni, annak lehetőségeit, terveit számbavéve. Utólag persze kiderül, hogy minden másként alakul a megálmodotthoz képest, de az első nap nálam így kerek. 

Nem volt ez mindig így. Ifjú koromban rendszeresen ébredtem olyan január elsejéken, amikor finoman fogalmazva sem tudtam, hol áll a fejem. Az sem mentség erre, hogy az óév utolsó két hetére esik a születésnapom, a névnapom is, plusz az ünnepek alatti nagycsaládi összejövetelek, rokonlátogatások koccintássorozata, megfejelve a hajdani óévbúcsúztató tivornyákkal. S ha mindez nem lenne elég, szülőfalumban a negyvenes éveim végéig erre a bő tíz napra jutott a disznóvágás is, aminek a lefolyása szintén nem megy faluhelyen szárazon. 

Az utóbbi évek jövőbe tekintő reggeleit megtörte idén egy ismeretlen vírus, amely kopogtatás nélkül érkezett, s az egész családot ledöntötte a lábáról. Ez az év, hosszú idő után, megint úgy virradt rám a rosszulléttől, a láztól kialvatlanul, a legyengültségtől leverten, hogy nem tudtam, hol a fejem. 

Eszembe is jutott a népszerű közösségi oldalon keringő „bölcsesség”, amely az életkor előrehaladtáról állapít meg magvas igazságot: onnan veszed észre, hogy megöregedtél, hogy azokkal, akikkel korábban a kocsmában találkoztál, ma a patikában futsz össze. Január 2-án tényleg ez történt.